- Egy mentor program keretében töltöttél pár napot a nyáron a Bázison. Mesélj erről a programról!

Kántos Kata: A Minorma – Nemzeti és Etnikai Kisebbségek Kulturális Intézete a jótékonysági koncertjén befolyt összegből 2013 májusától decemberéig a Forma Mentorprogram keretében támogatási és ösztöndíj programot hirdetett, hirdet olyan tehetséges diákok számára, akik különböző művészeti ágakban kimagasló eredményeket mutatnak, ugyanakkor lehetőségeik korlátozottak képességeik fejlesztésében. A program célja, hogy tehetséges, pályaválasztás előtt álló szlovákiai magyar diákok mentorok segítségével, bepillantást nyerjenek az irodalom, zene és a képzőművészet világába.
A programba szlovákiai magyar középiskolák igazgatói, tanárai nevezhették, nevezhetik be második és harmadik évfolyamos tehetséges diákjaikat.
Ennek a programnak egyik megvalósulási helyszíne volt a Zsámbéki Színházi Bázis 2013. július 1-től 5-ig.
Az 5 napos programra 51 diák jelentkezett.
Irodalom- költészet, próza, képzőművészet- festészet, szobrászat, stb., zene- népzene, jazz, rock, klasszikus stb., film- rendezés, operatőri munka, fotózás, stb., színház- színjátszás, rendezés, jelmeztervezés stb., tánc- modern, klasszikus, balett, néptánc stb., újságírás- hírszerkesztés, műkritika, sport-workshopokon való részvételre pályázhattak a diákok.
Érdeklődési körök szerint öt csoportra lettek szétosztva a résztvevők. Mindegyik csoportnak volt egy, vagy két mentora.
A kreatív írás csoportnak Bőd Titanilla (az Új Szó sportrovatának vezetője), valamint Szalay Zoltán (az Irodalmi Szemle főszerkesztője), a színház csoportnak Czajlik József (a kassai Thália Színház igazgatója) volt a vezetője. A zene (zene, ének) csoportnak Lakatos Róbert (brácsaművész, népzenész), valamint Zsapka Attila (zenész, énekes), a képzőművészet (rajz, festés, fotó, film) csoportnak Mayer Éva (Munkácsy-díjas képzőművész), illetve Balogh Zoltán (fényképész), a tánc csoportnak pedig én voltam a mentora.

- Mi volt a te feladatod ebben és hogyan sikerült megoldani?

KK: A tánc csoport mentoraként elsősorban feltérképeztem, hogy milyen szakmai háttérrel, érdeklődéssel érkeztek a diákok a workshop-ra. Kértem, meséljék el, mi érdekli őket, milyen táncokat tanultak, mutassák meg, mi áll hozzájuk közel, akár úgy, hogy maguk eltáncolják, vagy felvételről. A kezdeti szintfelmérő gyakorlati feladatokon keresztül is képet kaptam, ki hol tart.
E tekintetben heterogén volt a társaság, nagyon különböző érdeklődéssel, adottságokkal érkeztek. Az is kiderült számomra, hogy sok esetben vannak fogalmi zavarok. Abból amit mutattak valaminek a címén, nem voltam meggyőzve minden esetben az addig kapott képzésük színvonalát illetően sem.
Az egyik feladat az volt, hogy ezt a helyzetet kibalanszírozzam úgy, hogy közben mindenki megtalálja a maga fejlődési lehetőségeit. A kezdeti, testtudat-építő, koncentrációs gyakorlatok után, - melyek közt volt szöveges, énekes is - sok különböző típusú gyakorlatot csináltunk, mert az volt a célom, hogy minél többféle dologból kapjanak ízelítőt, és az sem volt mellékes, hogy a fejekbe egy picit nagyobb rend legyen. Az egy dologban való intenzívebb elmélyülésre egyrészt kevés volt az idő, másrészt a heterogenitásra való tekintettel jobbnak láttam többféle dolgot felkínálni, hogy mindenkin találjak fogást, és viszont. Csináltunk kifejezetten modern tánctréninget, talajtréninget, a tér- és tárgyhasználatra irányuló gyakorlatokat, irányított improvizációt. Munkánkba bevontunk a programra meghívott zenészek közül Baltazar Montanaro hegedűművészt is a különböző dinamikai váltásokkal foglalkozó gyakorlatokhoz, valamint egy verset is inspiráló elemként használtunk fel egy kompozíciós gyakorlatnál, mely a kreatív írás workshop-on készült, így találva kapcsolódási pontot a többi művészeti ággal, valamint a többi workshop résztvevővel.
Úgy érzem a visszajelzésekből, hogy sikerült nem csak a fizikai, de a szellemi horizont tágítása is, aminek nagyon örülök. Fontosnak tartom, hogy szerves egységben legyen forma és tartalom, mert anélkül a legvirtuózabb lépéssorozat is csak torna marad. Én pedig azt szeretném elérni, hogy táncoljanak!

- A többiek munkabemutatóit hogyan értékelnéd?

KK: A program végén tartottunk egy közös demonstrációt a bázis egyik jellegzetes helyszínén, ahol egymás mellett 6 hangár is van, az úgynevezett hatlyukúnál. Minden csoport választott magának hangárt, és az adott produkciónak, demonstrációnak megfelelően rendezte be. Sorrendben és térben is a tánc prezentáció volt az első. A már említett gyakorlatsorokból állítottam össze egy füzért. Berendezvén az ott talált tárgyakkal a teret díszlet gyanánt, több témát is magában foglaló performansz született. A képzőművészek nagyon impozáns kiállítást csináltak. Az adott tematikáknak megfelelően fotók és rajzok lettek kiállítva, amik ott készültek a workshop ideje alatt. Egy speciális technikát bevetve egységes arculatot adtak a terüknek, de mindenkinek adott volt a lehetőség, hogy összeállítsa a maga kis miliőjét egyéni módon.
Őket a színházi csoport követte. Kárpáti Péter Akárki című moralitásjátékából csináltak egy akciókkal gazdagított felolvasó színházat. A több szempontból is nehéz anyaggal a színésztanoncok nagyon derekasan megküzdöttek és voltak egészen kimagasló pillanatok is. A darab témája egy asszony halála, illetve halál előtti pillanatai. Számomra Mátyás Irén, azaz Irénke, a Bázis Igazgatónőjének emléke előtt is tisztelgés volt a darab. Záróképe, amikor a sír körül állók még utolsó kegyeletadásként a sírra teszik a maguk kis fenyőtobozát nagyon megható és emlékezetes pillanat maradt.
A megrendítő hangulatból a zenészek adtak feloldozást. Ők is használták inspiráló forrásként a kreatív írók verseit, meg is zenésítettek egyet. Sokféle hangszeren játszó csapat jött össze, sok jó hangú lánnyal. A népzenétől kezdve az önálló szerzeményekig nagyon klassz zenei csokrot állítottak össze. A kreatív írók repertoárjában is nagyon sok ötletes dolog szerepelt a szellemes szójátékoktól a verseken át, az áldokumentarista szövegen át minden téren születtek remekek, nem kevés közülük könnyekig kacagtató volt, így aztán a hatodik hangárban berendezett, a hangulathoz nélkülözhetetlen büfében jólesően koccintottak egymással a résztvevők, diákok, mentorok együttesen örülve az öt napos együtt munkálkodásnak! A gyerekeken önfeledtséget és lázas alkotási vágyat tapasztaltam mindvégig, a mentor kollégákon pedig az odaadó figyelmet, az irányítás helyett az útmutatás attitűdjét.
Bár voltak nehezebb pillanatok, - gondolok itt a saját csoportomra a fent említett problémákból kifolyólag, - meg tudtuk találni a megoldást, ami továbblendítette a kereket és ezért még nagyobb élmény volt a sikeres demonstráció.

- Mikor voltál először a Bázison? Kikkel és mit dolgoztál itt? Melyek a legemlékezetesebbek ezek közül? 

KK: A kezdetek kezdetén... Először, amikor még csak a Bázis létrehozásának terve volt meg, Irénkével, Simon Balázs rendezővel és Kovács Kristóf író-dramaturggal voltam a Bázison. Bóklásztunk össze-vissza a gazban, bozótban, a romokban... Ámulva néztem az elvadult környezetet, mely ugyanakkor tele volt izgalmakkal és inspiráló helyszínekkel.
Aztán az első évadban, amikor megnyitott stílszerűen háborús tematikával a Színházi Bázis, Kovács Kristóf Csontzene című háborús tragedia dell’ arte darabját rendezte Simon Balázs, aki felkért egy jelenet (rókatánc) megkoreografálására. Nagyon izgalmas előadás volt. A helyszín adottságait teljes mértékben kihasználva. Úgynevezett sétáló színház volt. Voltak jelenetek, amik a hangár előtt, fölött, vagy oldalában, vagy éppen a szemközti dombocskán, vagy egy fán, és volt ami a hangár belsejében játszódott, ahol két külön tér is volt. Voltak aztán olyan részek, amelyek a hangár körül játszódtak, a nézők így maguk alkották a darabbéli körmenetet, és voltak részek, amelyek a hangár túloldalán kaptak helyet. Nagyon emlékezetes maradt számomra, és igazán remek színészcsapat jött össze: Derzsi János, Tóth Jocó, Széles Zita, Egyed Attila, Avass Attila, Nagy Mari, Máhr Ági, Kőmíves Sándor, Kokics Peti... és még sorolhatnám...
A következő nagy élmény a Woyzeck, azaz a Pulcinella Közlegény volt, melyet szintén Simon Balázs rendezett, és ugyanazokat tudom elmondani óla, amit a Csontzenéről. Ráadásul ez egy magyar-román-olasz kooprodukció volt, tehát igazán izgalmas volt megismerkedni és kommunikálni máshonnan érkező színészekkel. Nagyszabású produkció volt, tele innovatív ötlettel. A rákövetkező évben
turnéra is mentünk vele Olaszországba, Romániába.
Czajlik Józseffel a Thália Színház igazgatójával is itt ismerkedtem meg a Bázison. Az Orál Morál című darab második részét itt készítette. A darabban szereplő Szamosi Zsófia színésznő ajánlására felkért koreográfusnak. Nagyon élveztük a közös munkát és valójában ennek a zsámbéki pillanatnak köszönhetem, hogy a mai napig együtt dolgozunk és mára már a kassai Thália Színház tagja vagyok.

- Milyen itt a hely szelleme szerinted?

KK: Azt érzem nagyon sok titkot rejt. A természet lágy ölébe ágyazott erőszak nyomai. Ambivalens érzéseket kelt bennem, de valahogy a bizarrsága miatt izgalmas. Érdekes látni azt az évek alatt, ahogy a könyörtelen betonformákat szép lassan feszíti szét a természet és követeli magának vissza a helyet. Minket persze pont ez a harc vonz. (Kész a kérlelhetetlenül a tájba hasító díszlet, csak bele kell álmodni az előadást! Meg mennyivel praktikusabb a beton bunkerbe lámpát akasztani, mint a bokorra, nem is beszélve az esőről...)
Nézőként és alkotóként is van az embernek egy fura kiszakítottság, kiszolgáltatottság és kitaszítottság érzése itt. Vannak pillanatok, amikor ezek üdítőek, (kvázi a létbe vetettség szabad, esendő érzése), de van, amikor rémisztőek. Ez nyilván abból is fakad, hogy nagyon tudnod kell, ha odamész, hogy mivel mész, és hogy fogsz visszajönni. Nem szeretnék megérni egy pillanatot sem a koromsötét üres Bázison éjjel egyedül!

- Milyennek szeretnéd látni a jövőben ezt a helyet?
KK: Remélem továbbra is Színházi lesz a Bázis és otthont, teret, lehetőséget ad kísérleti jellegű produkcióknak is, vagy akár olyan workshop-oknak is, amilyenben utóbb volt részem a gyerekekkel együtt! A magam részéről azokra az előadásokra vagyok különösen kíváncsi, amelyek kifejezetten ide készülnek, és az egyedülálló adottságokat használják. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy mindenáron kell, vagy ne lettek volna, lennének a nagy hangárban - ahol berendezett nézőtér van, és igény szerint összerakható színpad - jó előadások., Nyilván nem kell csak azért használni valamit, mert ott van... viszont, ha már ott van, nem lehet nem észrevenni...

- Hol láthatunk téged a következő évadban?
Ahogy mondtam, a kassai Thália Színházban dolgozom, mint koreográfus. Az évad során egymást követik majd a munkák. Először Horváth Péter Csaó Bambínó című darabjába (ebben sok-sok zene és tánc van), aztán az Akárkibe (ott is megrendezésre kerül, ebben finomabb, alig észrevehető mozgásokat kell csinálnom ), majd Egressy Zoltán Portugál című darabjába, az Égig érő fa című mese darabba, aztán Kovács Kristóf darabjába, A kék veréb című produkcióba (Edith Piaf, Marlene Dietrich életéről) és Zemlényi Zoltán Hoppárézimi! című könyvéből készülő monodrámához készítek mozgásokat. A Kassai polgárok (Márai) rendezője is jelezte, hogy számít rám a láthatatlan koreográfiák terén, úgyhogy nem fogok unatkozni! Örülök a sok munkának, csak közben azon is töröm a fejem, hogy miként és mikor tudok saját darabot is készíteni. Ez ügyben megyünk egy nyári alkotói rezidenciára egy hónapra Franciaországba egy kassai színésznővel, hogy előre dolgozzunk, mert évad közben nagyon nehéz érdemi időt kiszakítani a saját elképzelésekre! A térdsérülésem után ősztől visszaállok pár darabba, amelyeket a Pataky Klári Társulatban táncoltam és a TranzDanz darabjaiba, valamint a saját szólómat (ORIGO) is szeretném az évad második felében felújítani.