Zsámbéki Színházi Bázis
A romtemplomtól a bázisig
Norvég Civil Alap

2013. augusztus 21.
Zsámbék él!

Határon túli és Hazai Amatőr Színjátszók XXI. Találkozója 2013. augusztus 10-11.

Egy év kihagyás után, ismét Zsámbékon adtak találkozót egymásnak a határon túli és hazai amatőr színjátszók.  Az idei találkozóra sötét árnyékot vetett Mátyás Irén májusi halála, aki férjével, Bicskei Gáborral együtt 1992-ben indította útjára ezt a fesztivál sorozatot. De ez a szomorú tény most mintha inkább az élni akarás energiájával töltötte volna fel és hatotta volna át a szervezőket és meghívottakat egyaránt. Ennél méltóbban nem is tiszteleghettek volna Irén hagyatéka előtt.
 
Amikor néhány hónappal halála előtt meglátogattam őt a kórházban, hogy a Zsámbéki Színházi Bázis és a Magyar Szín-Játékos Szövetség közös terveiről beszélgessünk, utódjához, Vásárhelyi Nórához irányított azzal, hogy Nóra mindent tud, mindent intéz. És valóban, Irén mindent megtett azért, hogy Zsámbék az ő halála után is életben maradhasson, hogy munkatársai átvegyék azt a szellemiséget, munkastílust, amit ő képviselt.
 
Az elsősorban az anyagiakon múlott, hogy a korábbi évekhez képest szűkítettebb programmal, és csak két napon át futott a fesztivál. Saját bevétel itt nem képződik, hiszen ide azért hívják meg a csoportokat, hogy együtt legyenek, hogy megnézzék egymás előadásait, beszélgessenek a látottakról, tanuljanak egymástól. És itt ehhez most is minden feltétel adott volt. A Bázis ideális helyszín a színházi alkotó munkához. Itt, elszigetelten a külvilág „zajától”, a természeti és a lejárt szavatosságú haditechnikával beszórt mesterséges környezet bizarr együttélésében sok minden megtörténhet és meg is történik.
 
Az idei találkozóra hat produkciót tudott meghívni és vendégül látni a Bázis (koszt, kvártély, útiköltség!). A határon túlról a szlovákiai Jókai-napok győztesét, a Lévai Bárka Színpadot és a Dunaszerdahelyi Fókusz Diákszínpadot, az erdélyi Partiumi Diákszínjátszó Fesztivál díjazott együttesét, a Kovásznai Körösi Csoma Sándor Diákszínpadot, a Vajdasági Magyar Amatőr Színjátszók Találkozójának két kiemelkedő előadását a Gondolat-Jel Társulat Cocteau adaptációját, és a szabadkai Danilo Kiš Alapítvány Színházi Műhelyének fiatal színjátszóit, Magyarországról pedig a Debreceni Egyetemi Színház Alkalmi Társulatát.  Ők az MSz-JSz idei Magyar Művek Szemléjén nyertek arany minősítést az itt is bemutatott Erdős Virág adaptációjukkal.
 
Jelenthetem, rossz előadás nem volt. Megkérdőjelezni- vagy méltatni való mozzanat, színpadi megoldás minden produkcióban előfordult (az utóbbiból jóval több!), és voltak felejthetetlen, kiváló előadások is, melyeknek ott helyük az évad legjobbjai között, beleértve az un. független és kőszínházi előadásokat is. Bár a mezőnyt a fiatalok uralták (a hatból mindössze egy előadásban láttam „felnőtt” színjátszókat), a játékstílus és formanyelv tekintetében szinte minden előadás más-más iskolát, hagyományt képviselt a sztanyiszlavszkiji pszichológiai realizmustól (Bányavirág), az oratórikus színházon (Ágnes asszony), a groteszken (Örkény-novellák), a pszicho-thrilleren (Kenjük Poe-ra), a poszt-modernen (Vásott kölykök) át egészen a hely specifikus szociál-pszicho-horrorig (Semmi).
 
 
Halállal játszadozó…
 
Bár a véletlen terelte egybe a három első előadást, mégis mintha a halál színjátékait láttuk volna különféle nézőpontból. A debreceniek halott altató előadása, a „Kenjük Poe-ra” (rendező: Lukovszki Judit) a maga morbid humorával, bevezető gimnasztikájával (két tornászlány egymást helyesbítve, kiegészítve „tornázzák elő” a majdani jelenetet) helyezi a realitás terébe az elképzelhetetlent: egy halott anya egyáltalán nem halotthoz illő viselkedését a ravatalon. A lánya hiába próbálja szép szóval, gyengéd gesztusokkal a helyzetébe való beletörődésre bírni halottat, ő csak nem akar megfelelni az elvárásoknak. Visszabeszél, morog, elégedetlenkedik a bánásmóddal, a rekvizitumokkal. Mintha ebben a léten túli, képtelen helyzetben megfordulna az anya-gyermek viszony: a gyermek fegyelmező szülővé, a szülő engedetlen gyermekké válik. Ezt a lelki át- és felfordulást igen finom eszközökkel, nem kevés öniróniával jeleníti meg a két színész, jól kezelve a helyzet fekete humorát. Ha lehet így mondani, metafizikai síkon játsszák el a szerepeket: a halott anyában mindvégig ott bujkál valamiféle gyermeki meglepődöttség helyzetét illetően, amit a ravatal körül ügyködő lány praktikus, felnőttes hozzáállása ellenpontoz. Így zsörtölődik végig az előadást, miközben két olyan ember nyílik meg előttünk, akiknél az egymásra utaltság lelki szálai folyamatosan pattanásig feszültek.
 
A halál már bekövetkezett, mégpedig gyilkosság által. A dunaszerdahelyiek Ágnes asszony ballada feldolgozásában a tettes lelki drámája, a tett feldolgozása áll az előadás középpontjában.  És bár Ágnes asszony a főszereplője ennek az előadásnak, mégis, ami igazán felejthetetlenné teszi, az Jarábik Gabriella és a gyerekek vizuális fantáziája, koncentrált összjátéka. Ágnes asszony rögeszmés lepedő-mosását, lelki gyötrődését igen nehéz eljátszani, pontosabban, drámailag artikulálni. Ő ugyanis nem változik – őrülete konstans, s a költő ezt ráolvasás szerűen mantrázza végig a balladában. Ezért is tartom helyes döntésnek, hogy rendező az előadás szövegtestét ezekre az ismétlődő szövegekre szűkítette, és belőlük hívta elő a képeket. Felejthetetlen a kezdő képsor, ahogy a hosszú lepedőből kiformálódik a vénasszonyok szoborcsoportja, az árnyjáték vászna, vagy az utolsó kép, amikor minden szereplő egy kis darab, gyűrött leplet dob Ágnes asszonyra, aki végül kőhalomként kuporog előttünk. Az is igaz, hogy néha foglyul is ejtette őket ez a kellék. Akadályozta őket abban, hogy messzebbre eső képzettársítások kerüljenek a látómezejükbe. Gondolok itt például a lepedő-mosás túlságosan illusztratív jellegére, szemben az egész előadás elemelt képi világával. 
Tiszteletre méltó fegyelemmel, és vélhetően sok munkával és műgonddal készült ez az előadás. Tény, hogy a diákélettől, az ő mindennapjaiktól meglehetősen távol eső világba kellett átlépniük a színjátszóknak. Nem csak a téma, hanem ez a fajta ihletett, oratórikus kórus-színház sem lehet kézenfekvő számukra. Ezt lehetett is érezni abban, ahogy kieresztettek, elengedték magukat a tapsrendre kijövet. Mert nagy sikerük volt, és jogosan! Biztos, hogy másként léteznek a világban attól, hogy részt vettek ebben az előadásban. És ez a legfontosabb!
 
Arat a halál az Örkény egypercesekből készült A végzet című előadásban, melyet a Kovásznai Körösi Csoma Sándor Diákszínpad mutatott be Molnár János és a csoport rendezésében. Ez a morbid egyperces, melyben egy tepsi mérgezett pogácsa végez mindenkivel, aki jó vagy rosszkedvében megkóstolja, megfelelő keretül szolgál ahhoz, hogy fordulópontjai közé felfűződjenek más, ide kapcsolható Örkény történetek. Ebből a szempontból jó a dramaturgiai közelítés. A színjátszók érzik, értik ezt a nyelvet, és az esetek többségében ötletekben sincs hiány. Nagy erénye a társulatnak, hogy mindenki egyéniségét megőrizve lép be a közös játékba, ahol valójában nem szerepek várják őket, hanem többnyire szinte szenvtelenül „lemozgott” jelenetek. Csak egy-egy fintor, elkapott tekintet, szerep-reflexió jelzi, sejteti, hogy éppen ki, mit gondol a másikról, mire készül, hova tart, milyen perspektívából tekint az eseményekre. Ennek egyik legszebb mozzanata a temetési jelenet, amikor a szemlélelő-elbeszélő „fejjel aláfelé” (Ö-I.: Arról, hogy mi a groteszk) figyeli a menetet. De nem kevésbé sokat sejtető az utolsó jelenet sem, amikor az orvos, a mentős és az ápoló majszolgatja a pogácsát, a sofőr pedig félrehúzódva újságot olvas, és kicsit sértődött pofával – ő ugye nem ihat –időnként töltöget nekik. Azért végül a maradék pogácsát, becsomagolja az újságjába, hogy hazavigye a családjának. Itt bezárul a kör, és kezdődhet minden előröl.
Egy szereplő van, aki nem mellőzhető itt egyik jelenetből sem, bár egyikben sincs közvetlenül benne. Ő a Halál. Kiválóan alakítja – a nevét nem tudom, mert nem kaptam színlapot – aki játssza, jó a sminkje, a mozgása. Olyan, mint valami lassú mozgású, kicsit görnyedt, kortalan, mozgássérült kísértet. Csöppet sem ijesztő, inkább kíváncsiságot ébreszt kommentjeivel, apró gesztusaival, kaján tekintetével. Átgondolt, jól felépített alakítás. Természetesen a végén minket is megkínálnak a pogácsával. Egy pillanatra haboztam, hogy megkóstoljam-e.
 
Székely Csaba alkoholban pácolt, többszörös díj- és előadás nyertes darabja, a Bányavirág, a profik után az amatőr színjátszókat is meghódítani látszik. Zsámbékon a Lévai Bárka Színpad kiváló előadásában láttuk (rendezte: Újváry László), és tudjuk azt is róla, hogy ez az előadás nyerte a Komáromi Jókai Napok fődíját, főszereplőjének, Forgács Andrásnak pedig ugyanitt kijárt a legjobb férfi alakítás díja.
A darabot immár harmadik változatban látva, gondolkoztam el azon, hogy vajon mi lehet az oka a Bányavirág (és a többi Székely Csaba darab) megállíthatatlan sikerének a magyar színpadokon. Kétségtelen, hogy a szöveg, a karakter- és helyzetépítés tekintetében mestermunka mindhárom opusz. Az is biztos, hogy a permanens alkoholos befolyásoltság, és ennek jó színpadi megjelenítése nagy és hálás kihívás a színészek számára: olyan feltárulkozás lehetőségét rejti, amiben a személyiség elfojtásai, rejtett szándékai, tehát a „valódi énje” a maga pőreségében, komiko-realisztikusan válik láthatóvá, és eleve a teatralitás jegyeit hordozza magán.
A Bányavirág - de a többi Székely darab is – Csehov „köpönyegéből bújt ki”, amolyan magyar/székely világba ültetett, poszt-csehovi művek ezek, beoltva némi kortárs ír (Martin McDonagh) delejességgel. Kétségtelen, hogy a mi színházunk és nézőnk az ilyen realista/lélektani mezőben mozgó darabhoz/előadáshoz ért a legjobban, ezt szereti nézni, ezen nőtt fel.
Nos, a lévaiak előadása mind a rendezés, mind pedig a színészi játék tekintetében a legjobb formáját hozza a fent vázolt stílusjegyeknek: a karakterek, szituációk, motivációk pontosan elemzettek, a szereplők közti érzelmi dinamika végig jól működik. A Bányavirág szereplői reménytelen egzisztenciák, egyikük élete sincs a helyén, a beteljesülés reménye nélkül várnak, vágyakoznak valakire/mire. A színészek – főként a két főszereplő, az Ivánt játszó Forgács András és ivócimboráját, az orvost alakító Lőrincz Tamás – jó ízléssel kormányozzák át magukat a karikírozás és a hitelesség közti veszélyes szoroson, de kiváló alakítást láttunk a mindig mosolygó öngyilkosjelölt, Illés szomszéd szerepébe most beugró Forgács Miklóstól is.
Ennek a biztos kézben tartott előadásnak a legemlékezetesebb mozzanatát Zsámbékon mégis a „színpad ördöge”, a véletlen produkálta, és bizonyította, hogy ezek a színészek a váratlant is képesek beépíteni az előadásba.  Mivel a díszletfalakat, ajtókat nem lehetett lefúrni, ezért minden rálépésre megbillenő, dobogó fedelekre kellett felerősíteni mindent. Az üres befőttes üvegekkel megpakolt pohárszék sem úszta meg: egy viharos entré alkalmával az egyik üveg a billegéstől kizuhant, és összetört a betonon. Ami ezután következett, az a színház csodája! Az Ilonkát játszó Botos Nikoletta söprűért indult, mire Forgács utána szólt, hogy a járás-ajtón közlekedjen. A színésznő hökkenten visszafordult, majd kiment az ajtón. De be már nem ott jött. Mindketten a nevetéssel küszködve próbálták folytatni a játékot. Na, bennünk, nézőkben ilyen gátlások nem ébredtek: szívből kacagtunk. Slusszpoén: a takarítás után Forgács egy otthagyott üvegdarabot visszahelyezett a lezuhant üveg helyére. Arra gondoltam, milyen érdekes volna egyszer egy egész előadást ilyen ingatag talajon álló díszletben játszani, ahol bármikor, bármi lezuhanhat, felborulhat ©R.J.
 
Fájdalmasan érzékeny Cocteau előadást láttunk a fiatal Gondolat-Jel Társulattól. Ők Magyarkanizsán (SRB) dolgoznak, és ez a második előadásuk. Kísérlező színházként határozzák meg magukat, és joggal. Példaképeik Sztanyiszlavszkij, Artaud, Brecht és Grotowski. Mondhatná ezt bárki magáról, ettől még nem biztos, hogy jó lesz a színháza. A Forgách András drámai átiratában előadott Vásott kölykök (Les Enfants Terribles), melyet elemi formájában még ez év januárjában, Magyarkanizsán láttam a Nagy József Regionális Kreatív Műhelyben, az eltelt több mint fél évben érett igazi, nagy formátumú előadássá. 
A Gondolat-Jel Társulat modell szituációt választ (négy gyermek zárt közösségében játszódik az alaptörténet), ennek keretéül ketrecszerű, de mégis könnyen variálható-átjárható teret használnak, a színészeket pedig fehér és pasztellszínű jelmezekbe öltöztetik (díszlet/jelmez: Gömöri Éva), megteremtve ezzel a gyermeki ártatlanság érzetét, egy olyan mikrokozmoszt, ahol a „felnőtt értelem egyetemes törvényszerűségei érvényüket vesztik” (idézet a műsorfüzetükből). A történet maga pedig az ártatlanság elvesztéséről szól, vagyis a felnőtté válásról, egy észrevétlenül beinduló harcról, ami kikezdi, felbomlasztja ezt a gyermeki szövetséget. De mindez csak okoskodás az előadás kapcsán, mely éppen attól olyan jó, hogy zsigeri módon képes hatni az emberre. A játékosok jelenléte annyira intenzív, egymásból építkező és hiteles, hogy a szemlélődésre berendezkedett néző voyeur-nek, vagyis egy illetlen, nem rá tartozó esemény önkéntelen szemlélőjének kezdi érezni magát, és a maguk civil mivoltában is érdekelni kezdik ezek az emberkék. De a civil én jelenléte a szerepben itt szerves része magának az előadásnak! Az érzelmi átívelések, a testek összefonódásai, a jelenet kialakulására mindig időt hagyó rendezés (rendező: Oláh Tamás), a váltások elegáns megoldása, a ki- és belépő szereplők természetessége, a tér- és zene (zene: Sergei Klein) használat, a fény dramaturgia mind-mind ennek a kivételes összhatásnak a megalapozói. De mindenek előtt és fölött a színészek (Katona Gábor/Paul, Ábrahám Gréta/Elisabeth, Kovács Tamás/Gerard, Antóci Dorottya/Agathe, Bicskei Kata/Mama-Mariette és Muhi László/Michael) diadala ez az előadás.
 
 
Semmi
 
„Nem véletlenül választottuk. Mint ahogy az sem véletlen, hogy a regényt először betiltották Európa-szerte, majd nem sokra rá házi olvasmány lett belőle…. “    
(a rendező Kálló Béla ajánlásával)
 
Ez a mostanában, sokszor és sok változatban látott, dán bestseller, lett a fesztivál záróeseménye. Eseményt mondok, mert a Szabadkai Danilo Kiš Alapítvány Színházi Műhelyének előadása kifejezetten a Zsámbéki Bázis fogadóépülete mögötti tisztásra, a körülötte lévő épületekre és fákra lett, itt a helyszínen, kitalálva és bepróbálva - mint a színjátszók elmondták - mindössze két óra alatt.  
Janne Teller ifjúsági, szociál-pszicho horrorja, egyfajta antropológiai közelítésben, mintha valami törzsi áldozati szertartást látnánk, modellszerűen mutatja be egy gyermekközösség bűnbe esésének stációit a kis gonoszkodásoktól egészen az öncsonkításig fajuló közösségi terrorig. Maga a történet, ahogy elmesélődik, meglehetősen képletszerű, szereplői túl gyorsan adják át magukat a vérszomjas bosszúnak, a közösségi őrületnek. Bár a szabadkaiak előadásának érvényességéhez, a fiatal színjátszók hiteles és megszenvedett alakításaihoz kétség nem férhet, a játék alatt mindvégig éreztem egyfajta zavart, tehetetlenséget, hogy mért kell nekem ezeket a szörnyűségeket végignézni. Ennek a pánikérzetnek a kiváltódása azért mindenképp azt bizonyítja, hogy az előadás jó, hiszen kibillentett a biztonságban lévő néző pozíciójából, anélkül hogy közvetlenül provokáltak volna (nem nyúltak hozzám, nem rángattak be a színpadra, nem kiabáltak rám). Elérték azt, hogy én is fontosnak kezdjem érezni azt, ami nekik fontos: ennek az egész szörnyűségnek az elmesélése, melyben a saját bőrüket viszik a vásárra.
Kálló Béla az előadás rendezője és a csoport mentora-mindenese a beszélgetésen elmondta, hogy ők egy pedagógiai program keretében dolgoznak, elsősorban a gyerekek élményeire, problémáira koncentrálva. Tehát nem a bestseller mivolta miatt került képbe a Teller regény. A gyerekek elemi igénye volt, hogy foglalkozzanak vele. Lénárd Róbert pedig segített nekik abban, hogy íróilag is magukhoz igazítsák. Egy fél éves rákészülés után, egy másik fél év telt el a próbákkal, melyek – amíg az előadás él – nem érnek véget, hiszen minden egyes alkalommal az adott térhez igazítják az előadást, hagynak ki, tesznek be, vagy rendeznek át jeleneteket. Arra a kérdésre, hogy a gyerekek miért egy ilyen brutális történetet választottak, hogy az előadás miért enged szabadjára ennyi végletes - a gyerekektől alig elviselhető - indulatot, a rendező azt válaszolta, hogy a közelmúlt balkáni rémségei mindenkiben nyomot hagytak, aki itt él, és ők – de mások is! - csak így, ilyen brutalitással tudnak beszélni erről.
A zsámbéki változatban körülöttünk játszódik minden jelenet: mintha egy cirkuszporondon ülnénk, s forognánk körbe-körbe az eseményekkel együtt. A választott játéktér tágassága, bokros-fás kulisszái kiválóan engedték érvényre jutni a játszók fizikai adottságait és, adott esetben, testi fogyatékosságait. Talán egyedül a főszereplőt kiválóan alakító Kovács Tamás (Filip Leó) magaslati pozícióját kár volt változtatgatni. Ülhetett volna Oszlopos Simeonként mindvégig ugyanazon a fán. Így valószínűleg jobban érvényesült volna, hogy ki is ő ebben a történetben.
 
Csak remélni lehet, hogy az idei találkozó sikere bizonyság arra, hogy nem szabad megszakítani a Bicskei Gábor és Mátyás Irén által megálmodott Határon Túli és Hazai Amatőr Színjátszók Találkozóinak sorozatát, és nem csak az ő emlékük előtti tisztelgés okából.
 
Regős János
Budapest, 2013. augusztus 15.
 

© 2020. Zsámbéki Színházi Bázis - THEATER Online - theater.hu

A Zsámbéki Színházi Bázis hivatalos honlapját a

http://zsambekiszinhaz.hu/

címen éri el.

 

Ezen az oldalon - a kis ablakot bezárva - a Bázis és jogelődjei korábbi évadairól talál információkat.