AlkalMáté Trupp: Kovács Patrícia / Zsámbéki Színházi Bázis 2009 2009.08.18.

Kovács Patrícia 14 arca néz ránk kinagyított fotókról. De a mese nem kizárólag, és nem is elsősorban róla szól. PAPP TÍMEA ÍRÁSA.                                       

Furcsa műfaji kísérletbe fogott 2005-ben Zsámbékon az AlkalMáté Trupp. Az Éjféltájban mondta meg, hogy mi baja című előadásban azt fogalmazták meg, mennyire fontos az együttgondolkodó, azonos értékeket képviselő közösség. Ennek a színpadi megvalósulása lazán egymásba kapcsolódó jelenetfüzéreket jelentett, amelyekben a játszók valós élete és az abból készített fikció egymásba tűnt, és az egyéni sorsokon keresztül sokkal általánosabb, generációs, közéleti, közérzeti kérdéseket boncolgatott. A kísérlet folytatásaként, ugyanezen elvek mentén mutatták be a Zsámbéki Színházi Bázison (a) Járó Zsuzsát, egy évvel később következett (a) Szandtner Anna, idén pedig (a) Kovács Patrícia.

Ezekben az előadásokban a címszereplő magánélete csak annyiban érdekes és fontos, amennyiben problémafelvetéseket indukál. Ha egy ilyen előadást nézünk, könnyű beleesni abba a csapdába, hogy Járó Zsuzsáról, Szandtner Annáról, Kovács Patríciáról, az elkövetkező többi osztálytagról, az ő barátaikról, rokonaikról, szerelmeikről, tanáraikról, kollégáikról, kutyáikról, macskáikról, satöbbijükről, akárki- és akármijükről formálunk véleményt. Csakhogy. Felnőtt emberekről van szó, akik mérlegelik, mit és mennyit engednek láttatni magukból, továbbá és mindazonáltal kreatív színházcsinálókról, akik ezt a láttatni engedett ént színházi alapanyagként kezelik. Úgyhogy szögezzük le gyorsan: egyáltalán nem volt fontos a tavalyelőtti produkció egésze szempontjából, hogy ki volt a Vas utcában problémás színészhallgató, tavaly nem tett hozzá semmit az élvezethez annak az információnak a birtoklása, ki volt az Ivanov súgója, idén pedig az bizonyult tökéletesen érdektelen információnak a színházat néző számára, hogy vajon kik játszották a férfi főszerepet eddig a címszereplő magánéletében. Hogy tényleg ilyenek-e, vagy egészen mások.

De hogy ne kalandozzunk nagyon el és vissza, koncentráljunk csak a Kovács Patríciára (és tegyük ki a névelőt, mert az előadásról van szó), és próbáljuk számba venni azt, amiről szerintem igyekszik szólni. A generációnkban benne levő István, a királyról. Barbie-ról és Kenről. Azokról az apákról, akik az ünnepeken is klottgatyában, katatón módon maguk elé bámulva nézték a tévét, és a feszültséget hárítani igyekvő anyákról. A biztonságosnak tűnő hazugságokból másik életet élő tinédzserekről. (És ezeken a ponton tökéletesen mindegy, mi a darab címe, oka vagy ürügye, a recenzensnek összeszorul a gyomra.) Arról, hogyan szerelmesedik bele az ember valakibe, hogyan romlik meg fokozatosan egy kapcsolat, és hogyan döglik abba bele. (Ezt látva meg egyszerűen szakad a szív és pont. Nem érdekel, kik a jelenet szereplői, és ennyire, kétszer ennyire vagy feleennyire volt intenzív az életben a jelenet, mert színházat látok.) Nemcsak arról, milyen ez a kis magyar színházi és filmes szakma, hanem arról is, általában min múlik a karrier. A bulvármédia baromságai nyilván nem mindenkit érintenek, de a megbélyegzés, a nem-magadért-elismerés, hanem a másik miatti fizikai és pszichés értelemben vett köpködés szenvedő alanya bárkit érinthet. Arról, hogy ezt csak kívülről nézve, hideg fejjel, szinte közönyösen narrálva lehet elviselni. Ez a körülöttünk levő totális téboly kerül a nagy fehér lámpa búrája alá. Mint az orvosi rendelőben, csak épp a receptre nincs mit írni terápiaként. Hogy milyen a Máté–Horvai-osztály tizennégy tagjának egymáshoz való viszonya, az ő magánügyük. Azon spekulálni, hogy mennyire szeretik vagy utálják Kovács Patríciát, időpocsékolás, és egyszerű intimpistáskodás a pletykalapok szintjén.

Több izgalmat kínál viszont a választott forma, ami 2003 óta folytatott nyári gyakorlatuknak megfelelően – az Éjféltájban… előtt volt ugyanis egy, a kulináris élvezetekről szóló félig irodalmi, félig saját szövegeket tartalmazó estjük, majd következett egy Dévényi Ádám-dalokból összeállított műsor – tisztán színházi. Két éve az eposzi felépítés, tavaly a hispán világ hagyott rajtuk nyomot, idén Brecht hatását véltem felfedezni a játékban a világítástól az épp nem játszó színészek oldalt üldögéléséig, Máthé Zsolt nyitó és záró konferanszától a címszereplő Így él a világ-belihez nagyon hasonlító (vagy az?) jelmezében folytatott vasalásáig, a jelentéses daloktól a rezzenéstelen arcú kommentálásig, a kabarétól a tragédiáig, a kérdések feltevésétől a kérdések nyitva hagyásáig, a giccstől a pátoszon keresztül a gyilkos iróniáig, de az öniróniából is akad itt bőven. Nézem az előadást, és nem tudom eldönteni, hogy a címszereplő inkább a kaméliás hölgy vagy Gruse Vacsnadze. Vagy valaki más. És nekem így jó. Szerző: Papp Tímea