A kéthetes műhelymunka eredményeként létrejött legújabb Shakespeare-verziót a Budakeszi Kompánia, illetve a belőlük alakult Back to Babilon Nemzetközi Színházi Műhely mutatta be. Következetesen és jól építik be a darabjaikba a fizikalitást, az idegen nyelveket, a zenét, és most a környező népek lakodalmi és karneváli rítusait. Az orosz betonfalak között drótkötélen ereszkedik le Oberon és Titánia, mint a lassú pókok, úgy mozdulnak a felfüggesztéseken, majd viharos gyorsasággal másznak ide-oda, a háttérben egy jurta, ahol majd fontos jelenetek zajlanak néptánccal vagy anélkül. A nézőtéri sorok között ülnek a zenészek: Lukács László (egyben a rendező) és Heppes Miklós, akik a népzene és a dzsessz határain utazgatnak, aztán meg gépzene következik, vagy a színészek meghökkentő éneke. A beszéd csak azután, de a vígjáték megbízhatóan a mederben marad, a leginkább egy mosásban összement Mad Maxre hasonlító Puck ugyanúgy kavar, a viszonyok tisztán összegabalyodnak. Víz képében köpi az arcokba a manó a bájitalt, és így a közvetett testi érintkezés képzetén kívül lesz az egésznek máris valami nedves házibuli jellege. Groteszk finnugor népi buli kerekedik végül, az erdőből kivezető úton, kaurismäkis módon együgyű, de gyógyítóan felszabadult, ami leginkább Titánia és a szamár jelenetében csúcsosodik ki. A tündérkirálynő felmászik, aztán alul a pózna, felül a víznek árja, és akad még jó pár eszement jelenet. A mesteremberek előadása, a zárójelenet egy bőröndben zajlik, bábokkal, sajnos rosszul megvilágítva, a végén pedig Puck söpröget, takarít. Vicces és szomorúan szép verzió.