A történet annyiban is összefoglalható, hogy vidéki kislány nem akarta levágni a csirkét, eljött hát a fővárosba színésznőnek. A történet mégsem ennyire egyszerű, Budapestre érkezve ugyanis elvesztette a fogsormintát, amelyet házhoz kellett volna szállítania. Ráadásul éveken át hiába felvételizett a színművészetire, viszont férjhez ment és elvált, valahol persze dolgozott is.

Bizonyos értelemben talán minden idők legtávlatosabb színházi vállalkozása vette kezdetét a Zsámbéki Színházi Bázison. Tizennégy évre szóló program indult be. Máté Gábor és 2003-ban végzett tanítványai ezentúl minden nyáron az osztály egy-egy tagjáról szándékoznak előadást tartani. Ez maga is tizennégy évre szóló elképzelés. De ha hozzávesszük az előzményeket, az osztály eddigi három zsámbéki produkcióját, az összesen már tizenhét esztendő. Ennyi idő alatt akár Shakespeare összes darabját is be lehetne mutatni. Csak hát a gyakorlat célja éppen a szokott színházi formákkal való szakítás. Lényegében eddig is erre törekedtek minden nyáron. Ezt célozta a Migrénes csirke 2004-ben, a Dévényi Ádám dalain alapuló Belemenekülők 2005-ben és tavaly az "Éjféltájban mondta meg, hogy mi baja". Ez utóbbi már közvetlen előzménye is volt a most induló nagy vállalkozásnak, ebben már nyíltan önmagukról, életükről, múltjukról, jelenükről, jövőjükről beszéltek.

Az őszinte beszédnek, a nyílt, személyes feltárulkozásnak persze nincs az a mértéke, amellyel megkerülhető volna a színészparadoxon. A megmutatkozás csak alakítás, formálás, játék által lesz hatékony. No meg ha nem a színészt, hanem önmagunkat ismerjük meg általa. Ha a színész levet magáról minden, mások által írt szerepet, akkor önmagát kénytelen szereppé alakítani.

A különben sorsolás útján kiválasztott Járó Zsuzsáról sem tudunk meg túlságosan sok, csak rá jellemzőt, igazán személyeset a fenti, kissé sarkítottan megfogalmazott vázlaton túl, s főképp semmi olyat, ami elbeszélve ne lenne banálisan ismerős. Eljátszva persze egészen más minden. Kezdve attól, hogy Száraz Dénes fényesre kent meztelen felsőtesttel, vasvillával a kezében, ékes hexameterekben antik eposzparódiaként indítja az estet, egészen a pszichiátriai tréning gúnyos megidézéséig lényegében minden jelenet - akár a címszereplő élményvilágából, életéből, emlékeiből, akár a társak róla alkotott képéből, elképzeléseiből vagy éppen csak a hozzá fűzhető asszociációkból táplálkozik - a mai értelmiségi lét alapbajait pedzegeti. A társulat által írt darab Máté Gábor tanári rendezésében fantasztikus találékonysággal leli föl az élet legköznapibb és leglényegibb dolgaiban a keserűen derűs groteszkséget, a játékosan torzat, a kétségbeejtően mulatságosat. Lehet szó a hídon lerobbant autóról vagy szexuális és szerelmi kapcsolatok legérzékenyebb problémáiról, mindig korunk kínosan ostoba helyzetében találjuk magunkat: közhelyeken túl nem jutunk. Csak az ábrázolás, az eljátszás nyújthat szellemi szabadságot.