Elsőre könnyű a válasz. Mert ő írta a darabot. Ezzel azonban csak megkerüljük a kérdést, amely valójában úgy hangzana, miért önmagát választotta főszereplőnek. Mert róla szól a történet? Bizonyos értelemben a világirodalom minden története a szerzőjéről szól, mégsem általános szokás még ma sem az egyes szám első személy. De pláne újabb kori divat, hogy az író önmagáról harmadik személyben szól. Pontosabban elbeszél egy történetet, amelynek hőse az ő nevét viseli, valamint a barátaiét, a szüleiét stb. Az persze, hogy a történetből mi esett meg, mi nem, nem tudható. Egy része elképzelhető, de korántsem biztos, hogy valóság, más része viszont biztosan a fantázia terméke. A zsenialitás vagy a kábítószer sugallata. Az alaptörténet ugyanis annyi, hogy Toep-ler Zoli beszívott. Nem alkoholt, hanem füvet. De már ezzel el is kezdődött a paradoxonok sorozata. Nem tudható, az élet lapossága vagy kínzó gondolatai elől menekül-e, s ennek megfelelően a továbbiakban nem tudható, hogy a zsenialitás vagy a zsenialitás tudata hajtja-e, illetve a zsenialitás a szertől ered-e vagy a szer használata következik-e az elviselhetetlen zsenialitásból.

Az biztos, hogy fizikailag rosszul lesz, barátnője kórházba viszi, ahol szülői látogatás meg egyéb terápiás kínok várnak rá. A valószerű és a valószerűtlen jelenetek összefolynak, s nemcsak olyan motívumok keverednek a valóságba, sőt jutnak túlsúlyra, amelyek betudhatók a narkós lázálomnak, de olyanok is, amelyek nyilvánvalóan az abszurd, a groteszk műfaj termékei, s képtelenségük egyáltalán nem igényel racionális magyarázatot. Sőt éppen annak hiányában rejlik hatásuk. A gyógyítás végül eredményre vezet, a hős leszáll a földre, a zsenialitás viszont kiszáll belőle. Jön a köznapok prózája.

Ez azonban még mindig csak a nyers történet. A Zsámbékon bemutatott darab, amelyet Toepler Zoltán írt, a Toepler, Platón, Garaczi (ja és a macskák) címet viseli, az alcíme pedig: Filozófiai kabaréjelenetek tudatmódosulással. Garaczi László idősebb barátként, pályatársként kerül a történetbe, tulajdonképpen ő beszéli el az eseményeket Szókratésznek, aki ezúttal csinos fiatal nő. Az ifjú zseni ugyanis őt, Garaczit hívja föl, amikor lázálmában Isten közli vele, hogy ő Platón. A darab ezzel kezdődik, valójában tehát e nagy pillanat előzményeit beszéli el. A kijózanodás pedig oda vezet, hogy a szerző a darabból is kilép, bevallja, és társaival is bevallatja, hogy nem kórházban vagyunk, hanem színházban, és nem is őket látjuk, hanem az őket játszó színészeket. Szóval kifiguráznak itt minden olyan súlyos kérdést, amellyel a huszadik századi gondolkodás küszködött. Lét és nem lét, tudás és nem tudás, önazonosság és meghasonlás, valóság és képzelet összemosódásának gyötrelmeivel tréfálkozik szellemesen Toepler - amikor Platónnak gondolja magát, akkor is. Ja és a macskák úgy kerülnek a címbe, hogy természetesen lélekvándorlás is keveredik az események közé.

A Jámbor József rendezte előadás meglehetős pontossággal belövi az ügy komolyságához és komolytalanságához illő stílust: azaz halálosan komoly és frenetikusan röhejes egyszerre. Illa de Risca díszlete remekül beborítja, szükség szerint kihasználja vagy éppen elfedi a Deák-udvar terét, archaikus kulisszafalakon és valódi háztetőn egyaránt folyhatnak az események, de játszik itt ócska betonkeverő, szép régi telefonfülke (onnan lehet Istennel társalogni), a lépcsők karfáit viszont ronda műanyag lefolyócsövek helyettesítik. Kovalcsik Anikó ruhái ugyancsak igyekeznek összekapcsolni a filozofikus-történelmi és a triviális jelenbeli síkokat. Keresztes Tamás remek mozgáskultúrával és érzékeny beleérzéssel jeleníti meg a hol Istennel beszélő, hol kábán szitkozódó ifjút, Tóth József fapofahumorral adja a bölcs Garaczit és a Papát, Maday Gábor számos szerepet hajlít a maga furcsa figurájához. Szoták Andrea lágy vonásokkal formálja meg a fiúért aggódó nőket, Molnár Erikának jut az okosan érdeklődő Szókratész.

Ja és hogy miért Toepler? Nem hiszem, hogy a személyes kitárulkozás túlzott vágya okán nevezi saját nevén hősét a szerző. Két másik okot inkább sejteni vélek. Egyrészt másként szól az irónia, ha magunkra céloz. Az önmegnevezés kizárja a kívülállás fölényét. Biztosít a röhögés megszenvedettségéről. Másrészt a megcélzott befogadók körét is kijelöli: "Csak az olvassa versemet, ki ismer engem és szeret" - írta József Attila. Bennfentességet feltételez. Egy kis közösségét azoknak, akik otthont keresnek (találnak?) a színházban. No meg ha nem is föltétlen a Toepler- és Garaczi-életműben, de a világkultúrában. Ez sem csekély ambíció.