A minap egy rádióműsorban azt a kérdést szegezték nekem, hogy mit várok egy nyári színházi estétől. Zavaromban valami olyasmit nyögdécseltem hát, hogy ugyanazt, mint télen. Ami persze részint igaz is lehet, másfelől viszont nyilvánvaló marhaság. Merthogy színvonalban, művészi igényben eléggé magától értetődő, hogy az ember nem vár mást szezononként. Másfelől viszont az is nyilvánvaló, hogy nem ez az igazi kérdés. Hanem éppen az, hogy nyáron, a rendes évadétól alapvetően eltérő körülmények között, amikor szükségképpen minden más, akkor mi várható. Mennyi az elfogadható megalkuvás a föltételekkel, és milyen többletet kaphatunk ezért cserébe.


Mert azt ugyan elhiszem becsületszóra, hogy a legtöbb helyen, a legtöbb csapat ugyanolyan komolyan veszi a nyári föllépést, mint a télit, ugyannyit próbálnak, ugyanolyan intenzitással, sőt azt is, hogy ugyanúgy szeretnének művészi minőséget létrehozni. De a legelszántabb művészi buzgalom is megbicsaklik, ha a művésznek éppen az áhítatos csendet kellene méltatnia, s akkor elrobog a játszóhely mellett egy vonat. A színész, ha van lélekjelenléte, rögtönöz, a közönség ezt tapssal jutalmazza, társai arcára viszont kiül a pillanatnyi rémület: vajon hogyan fognak ebből kijönni, aztán valahogy csak visszatalálnak a szöveghez, a történethez, de a műhöz, a hangulathoz soha többé. S ha a játszók idővel összeszedik is magukat, a néző már szinte biztosan mást lát-hall, mint kellene.

A recsegő hangerősítésen viszont még a rögtönzés sem segít. Ilyenkor csak a technika teljes kiiktatása lehet a megoldás, minek következtében egész jelenetek csöndesednek el. Ez is feledhetetlen nyomokat képes hagyni. Márpedig a legtöbb szabadtéri helyszínen elengedhetetlen a hangerősítés. Nélküle hallhatatlan lenne a produkció. De éppen a szabad téren fokozottan sérülékeny a technika.

Mindezek és az egyéb veszélyek (csípős szúnyogok, brekegő békák, harsogó diszkók, a kocsmából vidáman hazafelé tartók) természetesen nemcsak akkor hatnak, amikor valóban bekövetkeznek. Hanem már jó előre. Nyilván hat a tőlük való félelem. Aligha kapcsolható ki egy-egy nyári előadás előkészületei során az a tudat, hogy a túlzott igyekezet úgyis hiábavaló. De talán ennél a jogos félelemnél is erősebben fékezi meg a művészi ambíciót így nyáron az előítélet, amely szerint nyáron nem vagyunk ugyanolyan igényesek, mint télen. Hogy nyáron, kiváltképp nyaralóhelyen, fürdők közelében nem ugyanazt várjuk el a művészektől, mint megszokott életkörülményeink között. Mintha a kikapcsolódás, a pihenés idején művészi igényeinket is kikapcsolnánk. Mintha ilyenkor csakis andalító, szellemileg-lelkileg is pihentető semmiségekre vágynánk.

Az idei nyári szabadtéri színházi kínálat ebből a szempontból kiváltképp érdekes. Aránylag sok az igényes szöveg. Az olyan darab, amely akár a legigényesebb ízlést is kielégítheti, sőt a legsúlyosabb mondandókat is hordozza. Brecht Koldusoperája, Örkény Tótékja, Shakespeare III. Richárdja vagy IV. Henrikje mindent ígér, csak éppen tartalmatlan, könnyed szórakozást nem. És Shakespeare vagy Moliére vígjátékai sem keverhetők a puszta szórakoztatóipar gyanújába. Ezen a ponton természetesen kötelező leszögezni, hogy azzal sincs semmi baj, ha becsülettel megcsinálják. Csak az idei kínálatnak éppen az a sajátossága, hogy a klasszikus rangú cím sokkal több benne, mint amit legföljebb tisztes szakmunkának szokás tartani. A kivitel azonban gyakran igénytelen. Ha nem is a szakmai, de a művészi. Ahol nem hiányzik a rendes fölkészülés, ahol látszik, hogy begyakorolták a begyakorlandókat, ott sem érződik mindig az eredeti, a saját mondandó ambíciója. Nem föltétlen a befektetett munka, hanem gyakran mindössze a hozzáadott személyes közlendő hiánya utal a nyári igénytelenségre. Megesik ugyan a fordítottja is, amikor szembeszökő az eredeti darabértelmezés, megfogalmazás igénye, de az is, hogy ezt nem sikerült következetesen végigvinni. Az persze nem tudható ilyenkor, hogy a tehetségből futotta-e kevesebbre a szándékozottnál, vagy csak megtorpantak az alkotók, mielőtt túl komolyra fordult volna a dolog, és inkább engedtek a vélt nyári igénytelenségnek, illetve szórakozási igénynek, mint hogy megkockáztassák a néző lelkének fölkavarását.

Pedig legalább két dolgot alighanem elvárhatunk a különféle nyári játékoktól a szakmai minimumon túl. Az egyik az adott helyszín kihasználása. Örültem például annak, hogy Valló Péter nem egyszerűen azzal próbálta megtölteni a Dóm tér hatalmas színpadát, hogy harminc statiszta helyett háromszázat szerződtet, hanem luxusautókban küldte a színre a shakespeare-i politikusokat. Ettől ugyan még nem lesz föltétlen nagyon mély az aktualizáló értelmezés, de ilyet máshol biztosan nem lehet látni. A III. Richárd közben sokszor valóságos autóbalett zajlott nyílt színen. Zsámbékon a háború témájára szervezett nemzetközi találkozó három előadása egy elhagyott rakétabázison zajlott. Olajfaligetek és fenyvesek álcázta betonmonstrumok között is csak nyáron lehet játszani. Ezeket a különös, kísérletinek is mondható, játszók és nézők számára egyaránt kockázatokat is rejtő attrakciókat, amelyek sajátos tanulságokat, váratlan élményeket hozhatnak, ugyancsak a nyár rendkívüli körülményei teszik lehetővé.

Másik, a mostaninál talán nagyobb figyelemre érdemes sajátossága a nyári kínálatnak, hogy ilyenkor szívesen útra kelnek a szegényes, nemegyszer nyomorúságos körülmények között dolgozó határon túli társulatok. Megpróbálják összeszedni a következő évadjukhoz hiányzó anyagiakat. Ezek sem láthatók máskor országszerte, csak nyáron. Őket megnézni sem tanulság nélkül való.

A nyár tehát korántsem szükségképpen az igények leszállításának ideje. Sőt sajátosságai folytán éppen hogy a különös igények kielégítésére is alkalmas lehetne. Csak föl kellene ismernünk ezeket a lehetőségeket.