Regényeket színpadra vinni nem lehet károsodás nélkül, mégis gyakran megteszik, de sebaj. Kérdés, van-e valami értelme. Minden színházi előadásról szólva ez a kérdés, úgyhogy nincs különbség. Az akció értelme kizárólag önmagában, a színházi gesztusban rejlik, függetlenül attól, hogy a szöveg - ha egyáltalán van szöveg - a drámai műnemet képviseli-e vagy sem (az előbbi esetben kanonizált klasszikus-e vagy az adott produkcióval együtt debütáló kortárs alkotás), adaptáció vagy dokumentum, szerzői jogvédelem alá eső munka, talált textus, kollektív improvizáció eredménye vagy kollázs. A regényadaptációkat nem a regény felől, csak a színház felől szabadna értékelni. Nem aszerint, hogy mit vett el a regényből, hanem aszerint, hogy mit adott hozzá a színházhoz. A gyakorlatban mégsem álljuk meg, hogy ne az eredetihez méricskéljünk. Végül is ez az egyetlen, kényelmes támpontunk.

Ottlik Géza regénye, az Iskola a határon a lényegében adaptálhatatlan regények közé tartozik, ami első megközelítésre nem annyira szembeszökő, mint látványosan nem realista, nem történetmesélő technikákkal írt művek esetében. Ottlik történetet mond el, ami látszólag megkönnyíti a színpadi változat készítőjének helyzetét. A probléma az elbeszélés nehézségeiből adódik - ha magunktól nem jönnénk rá, a szerző egy ilyen című fejezettel kezdi a regényt -, nevezetesen abból, hogy a történet elmondásában nincs egységes nézőpont. Elsősorban nem az idősíkok változása miatt - ezzel már régóta elboldogul a modern színpad. Hanem mert a történetet ketten "mondják el", két különböző nézőpontból, és ez a két nézőpont csak részben (vagy egyáltalán nem) árnyalja, sokkal inkább "hitelteleníti" egymást, ellentmond egymásnak, és ezzel mintegy illusztrálja a pontos kifejezés, leírás - ha tetszik: a dolgok objektív megismerhetőségének - lehetetlenségét. Az "objektiválás" a regényben az olvasóra van bízva. A színházi néző viszont eleve objektivált - tárgyiasított - képet kap. Míg olvasóként teremtenie, nézőként választania kell nézőpontot, és a kettő nem ugyanaz.

Pro memoria: Both Benedek, azaz Bébé egy hátrahagyott kéziratból, Medve Gáboréból rekonstruálja - írja tovább - közös, a kőszegi katonai alreálgimnáziumban kezdődött történetüket. Az idősíkok: 1957, 1944 és 1923, utóbbi a történet kiindulópontja és magva. A cselekmény nem lineárisan, hanem reflexiókból, meditációkból, visszavetítésekből bontakozik ki. A gyerekek - tízévesen veszik fel őket, de heten közülük nagyobb fiúk között, másodikosként kezdenek - az iskola katonai drilljében, idősebb társaik és tanáraik kettős gyűrűjében élik át civilségüktől, szabadságuktól és gyermekkoruktól való megfosztásuk együttes (negatív) élményét. Bébé és Medve barátsága, illetve viszonya - csak az egyik, de a legfontosabb a regényben ábrázolt emberi viszonylatok közül - egyúttal az egyéniség megtörését, integritásának megszüntetését célzó hatalommal szemben követett magatartástípusokat is jelképezi. Bébé alkalmazkodó, Medve ellenszegülő karakter. Bébé hajlandó tudomásul venni és ha úgy hozza a helyzet, kiszolgálni a nyers erőszakot, Medve lázad ellene. Az ebből fakadó konfliktusok miközben a történet első szintjén megmaradnak az iskolai mindennapok realista keretei között, el is emelkednek ettől, jelképessé tágulnak, és Ottlik ábrázolástechnikájának köszönhetően - legyen elég a bibliai utalások rendszerét említeni - a szabadság, a megismerés, a világban való létezés mikéntje, végső soron az emberi egzisztencia alapkérdéseit teszik föl.

Ebből a vulgáris vázlatból csak a dramatizálás lehetetlenségének magyarázatát akartam kihozni. Ehhez jön az a távolról sem elhanyagolható, egy lehetséges előadás horizontján ijesztően lebegő, gyakorlatiasan teátrális körülmény, hogy a szereplők többsége gyerek, ami - különösen egy ilyen differenciált, "felnőtt" feladat láttán - eleve kétséget kelt az ennél egyszerűbb vállalkozásra is fölkészületlen magyar színház ismerőjében. Mindezeket figyelembe véve kijelenthető, hogy a Bárka Színház nem méltatlanul vette szájára Ottlik nevét, és amit létrehozott, az mérhető a kitűzött feladathoz. Szakmailag mindenképp. Vidovszky György rendező harmadszor lép nyilvánosság elé az általa edzett gyerekekkel, és most már perfekt csapatszínházat produkál. Pontosat, fegyelmezettet, tisztát. Az előadás formailag profi, mértanilag koreografált (Gyevi-Bíró Eszternek köszönhetően), a szereplők, hála az égnek, nem "színészkednek", hanem önmagukból teremtenek, látni a szemükből a kis stúdiótérben. Az életkorokban van némi csúsztatás, leginkább a kis Eynattent játszó Mesés Gáspár van a helyén, aki nagyon jó: konok karakter, tűri a pofonokat, és nem sajnáltatja magát. Bébé és Medve Gábor szerepében Fancsikai Péter, illetve Dér Zsolt koraérettsége behoz valamit az idősíkok reflexivitásából. Jó, hogy alkatilag hasonlítanak egymáshoz, ez színházilag termékenyebbé és nehezebbé teszi a "döntést" közöttük, aminek az árnyalására belülről még nem elég érzékenyek. A rendező segít nekik: szimultán jelenetté szerkeszti közös könyvük Merényiék által való eltulajdonításának, ezáltal "meggyalázásának" előzményeit és következményeit, ezáltal akcióban figyelhető meg a mentalitáskülönbség. A Merényi-brancs korosztályi fölénye nem pregnáns, erőfölényüket az arctalan-személytelen, fenyegetőnek szánt jelenlét és a lerohanó gesztusok hivatottak pótolni. A "hetek" közül az önvédelemből anekdotázó Szeredyt játszó Juhász Istvánnak van még saját arca; Szabó Gábor, Koloszár András és Blahó Gergely egészíti ki az összeszokott közösséget. A felnőtt szereplők száma kettőre van redukálva. Varga Anikó szépen jelzi az Anya polgári idegenségét és ijedtségét. Kitűnő a hármas szerepet játszó Gados Béla, különösen, ahogy Schultze gépiesen üvöltöző kegyetlenségét az áthelyezése előtti búcsúlátogatáskor belenémítja egy tehetetlen és a diákok számára érthetetlen kivonulásba.

Gyarmati Kata dramatizálása nem erőlteti a regény reflexív többsíkúságát. Az alapot képező iskolai reálszituáció megerősítésére törekszik, és jól teszi. Szuly Ágota csukaszürke intézeti jelmezei a korhoz nem köthető katonai drill jelképei. Bozóki Mara galériafolyosóval kiegészített hosszúkás, üres tere geometrikus padozatával és a naturális hatást megtörő, leshelyszerű "Merényi-páhollyal" egyhangú, rideg iskolai légkört áraszt, amibe az ágynak s egyszersmind a szürrealitás játékszereinek használt, mozgatható téglatest-kubusok visznek dinamikát. Az utóbbiak - Faragó Béla zenéjével és a világítással együtt - segítségünkre vannak az idő és a tér alkalomszerű fölbontásában, például egy képzeletbeli utazás vagy Medve konfabulált trieszti nyaralásának érzékeltetésében. Adaptátor és rendező, jó ízléssel, takarékosan bánik az asszociatív elemekkel. A lepedőhajtogatás értelmetlen rítusa, a tócsába fekvőtámaszozást racionális indokból megtagadó Medve kérdése ("na de miért?") a lélekölő fegyelmezés öncélúságáról mond ítéletet. Az ábrázolás nem közelíti meg Ottlik regényének metafizikai bonyolultságát, de nem is ez a célja. A szabadság-rabság metaforáját egy mindvégig játszó aranyhalas lombik képviseli, befejezésül medencébe menekített halakkal. És a legvégén az ottlikian közösen szívott - tegyük föl - Memphis füstjébe képzelt távlat.