Zsámbéki Színházi Bázis
A romtemplomtól a bázisig
Norvég Civil Alap

2002. június 7.
Terep

Zsámbék terjeszkedik. Területileg és szellemileg. Egyre távolabb merészkedik a nyári színház eredeti helyszínéül szánt muemlék romtemplomtól és az uborkaszezon egykori magyar emblémájától, a lacipecsenyés szabadtéri vigasságoktól. Bejárja a terepet.

Zsámbék terjeszkedik. Területileg és szellemileg. Egyre távolabb merészkedik a nyári színház eredeti helyszínéül szánt muemlék romtemplomtól és az uborkaszezon egykori magyar emblémájától, a lacipecsenyés szabadtéri vigasságoktól. Bejárja a terepet. A környezo dombokat, házudvarokat, kerteket, kertekalját, valamint az avantgárdot. Zsámbék ma nemzetközi fiatal akarások gyülekezohelye. S ha már adys szóképre vetemedtem: ha elátkozza százszor Pusztaszer, mégis gyoztes. Remélem.

Legújabban a régi rakétabázist foglalta el. Ami nem is olyan régi. Szocializmusban boldogult szovjet siló fenyegette innen a NATO-t. Közelebbrol annak Észak-Olaszországba telepített egységeit. Elárulom, ha hadbíróság elé állítanak is: mi, innen Zsámbékról, egyenesen Lombardiára irányultunk. Katonai cenzori kiképzésen tanultam, egyszeri untauglich koromban. Azok voltak az idok! Vajon hol vannak most ama jegyzetfüzetek a katonai titkokat képezo suru sormintákkal, melyeket naponta ládába lakatoltak?! Ha mesélni tudnának! Ki gondolta volna akkor, hogy egykor teátrálisan fogom szemlélni az erot és biztonságot sugárzó Varsói Szerzodés rakétáinak hult helyét?

Nincs jobb hely a háború abszurditását, még inkább a háborús léthelyzet megszokássá fajulását ábrázoló eloadás számára. Amirol a Csontzene címu, Kovács Kristóf írta, Simon Balázs rendezte darab szól.

Komoly elozményei vannak a témának. Elég, ha Shakespeare-re (Troilus és Cressida) vagy Brechtre (Kurázsi mama) gondolunk. A háború mint mindennapi terep ezekben a darabokban elsosorban nem konkrét halálfenyegetésként, hanem az emberi viszonyok tartós romlásaként, az önvédelmi reflexet jelento erkölcsi és etikai rend fölbomlásaként nyilvánul meg. Ide sorolnám Az ikek címu darabot is, Peter Brook rendezését, melyben egy afrikai törzset késztet hagyományos értékeinek relativizálására lakóhelyükrol való áthelyezésük híre. A Csontzenében a lakóhely védelmérol van szó, noha nem lehet pontosan tudni sem azt, miféle fenyegetéssel szemben, sem azt, miféle értékek érdekében. Egy közelebbrol meg nem határozott város elleni katonai támadás elhárítására zsoldos hadsereget szerzodtet a város feje, a Herceg. Vannak tehát "ok" és vagyunk "mi", de közöttünk is vannak ok, azaz idegenek, ráadásul a katonák is azok, ölnek és temetnek, az "övéiket" is, ha rémhíreket terjesztenek. Még az sem világos, hogy éppen kik gyoznek, "ok" vagy "mi". Tulajdonképpen mindegy, a mindennapok egyformán bizonytalanok, valaki mindig fenyeget, valaki mindig terrorizál, katonák grasszálnak, intézkednek, szankcionálnak, sarcolnak, lezárják a várost. Az emberek csoportosan, nyájként terelodnek, a Herceg környezete dekadens haláltáncba kezd. Egyre több a halál, de a halottak visszajönnek kísérteni, úgy viselkednek, mint az élok. Vagy az élok viselkednek úgy, mint a halottak, senki nem tesz különbséget, lassanként kísértetvárossá alakul a helyszín, kísértetiessé a létezés.

Kovács Kristóf laza jelenetfüzért írt, valószínuleg eleve számításba vette a zsámbéki "sétálószínházat", melyben az eloadás egyre újabb tereket vesz birtokába, és a közönség gyalogolva követi a cselekményt. Ez utóbbi tulajdonképp nincs. Helyette állapotrajzok vannak. A katonák, a városlakók, egy fiatal pár, egy ismeretlen férfi és egy ismeretlen no, a Herceg föltételezheto anyja és szeretoje közötti vissza-visszatéro dialógok. Villanások. Snittek. Töredékképek. Minden bizonytalan, esetleges, elmosódott. Zárthelyi dolgozatban, koszínházi körülmények között valószínuleg hiányolnánk a drámai koherenciát. A formateremto szerkesztést. A dramaturgiai építkezést. A narratíva folyamatosságát. Itt épp a töredezettség a szerkezet. A ki-be lépés lelki-érzelmi blokkja a történéshez való viszonyunk alapja. Ahogy úszunk az árral. Ahogy követjük a "prófétát", egy savonarolai papot, aki szent és profán énekeket vezényel a kórussá tömörített lakosoknak, és bizarr turisztikai idegenvezetoként, magasra tartott botjával vezeti az embereket - bennünket, nézoket is - a következo helyszínre. Dombok alján gyülekezünk, mellvédre tekintünk föl, vagy helyet foglalunk a betonsilóban. A dialógusok kerülik a vaskos realizmust és a lila elvontságot, a ketto között lebegnek, a megfoghatatlan köznapiság szférájában. Szereplok és szerepek összemosódnak, nem tudjuk (nem is kell) követni, ki kicsoda, ezért hiba, hogy néhányan - például a "próféta" is - a második részben szerepet váltanak. Ez már dekódolhatatlan, a jól megszokott bizonytalanságérzet muködik bennünk tovább, képtelenek vagyunk újabbakkal tetézni. A józan érzület ugyanazt a figurát látja mindenkiben mindvégig, hiába nevezi másképp a musorfüzet.

A tavalyi bemutatón este kilenckor kezdték az eloadást, most hétkor, nappali fényben. Ettol egészen más dimenziót kap a játék. Mesterséges világítás nélkül a természetbe ágyazott helyszín naturális hatást kelt. A füves domb, a földbe ásott tömegsír, a betonbunker önmagát jelenti, veszít metaforikus, "költoi" mivoltából, váratlanul "valóságos" lesz. A mellvédrol betekintheto "ellenséges" terep ijesztoen reális. Mintha csak rendezoi instrukcióra, még egy repülogép is elzúg a légtér felett. A túlzott valóságérzést eroteljes stilizációs rendszer ellensúlyozza, amibe beletartoznak a vasból-bádogból összetákolt, komikusan primitív fegyverek (olyanok, mint néhány utopisztikus amerikai filmkommerszben), a tömegsírba holttestek helyett temetett tárgyak, a Kárpáti Eniko tervezte jelmezek "sehonnai" jelzései, és az elemelt játékelemek, például amikor a gyerekkocsit megkörnyékezo "idegen" és az anya jelenetében látjuk a gyermeksírást imitáló, hordó fölé hajló színészt. Simon Balázs érzékenyen komponálta be az eloadásba a környezetet, még a naplementét mint természetes világítást is. A betonsilóba rézsút bejövo utolsó fénypászma kimetszi a félhomályból a vasajtó lábához lecsúszó noalakot. A szünetre kitóduló nézoket szembevakítja az utolsó napsugár. A második részre besötétedo teknot néhány natúrlámpán kívül az autó reflektorainak fenyegeto fénye világítja meg.

A drámai snittekben éppen nem filmszeruen, hanem a szabad teret fókuszálva, a gesztusokat surítve kell játszani, különben könnyen szerteszalad a figyelem. Széles Zitában megvan az ehhez szükséges kihívó nyerseség. A katonai különítményt Derzsi János rezignált öreg katonája, Szabó Zoltán tapasztalatlanul naiv fiatal katonája, Egyed Attila még nem egészen eltompult alvezére és Tóth József elkérgesedett kapitánya teszi ki. Nagy Mari sokat tud a frivolságnak álcázott noi kegyetlenségrol. Komíves Sándor mozdulatlanságában is emblematikus öregember. Mahr Ági egyre lényegretörobben, intenzívebben fogalmaz. Kokics Péter és Stubnya Béla izgékony, ijedelemmel, veszélyérzettel teli figurák. Gerle Andrea és Sárosdi Lilla az örök noi áldozatok. Avass Attila száraz prófétai lobogású cicerone a nejlonszatyros civil gyülekezet élén - oket a férfiakkal kiegészített zsámbéki asszonykórus játssza lokálpatrióta öntudattal -, amely magára ismerve jár velünk együtt e modern hamelni patkányfogó nyomában.
Koltai Tamás
Linkek

© 2019. Zsámbéki Színházi Bázis - THEATER Online - theater.hu