Sovány vacsora


Lehet nevetni. Nagyjából ennyi történik a zsámbéki volt rakétabázison (ma már: színházi bázison) a Migrénes csirke estéjén. Nézőpont kérdése, hogy sok ez, kevés, vagy éppen elég. A közönségnek legalábbis. A másik oldalról, a szereplők felől nyilván sok minden más is látszik-játszik. Ők ugyanis osztálytalálkoznak ezen a különös hangulatú helyen, ahol az elhagyatott katonai terület természetes és mesterséges terei lassan-lassan gazdag színházi lelőhellyé alakulnak át. Olyasféle maga az előadáskezdés is, mint egy érettségi találkozó közbülső etapja. Három kocsiban érkeznek a játszók ahhoz a néhai hangárhoz, amelyet a publikum két hosszú sorban már teleült, s pontosan azon a hangon üdvözlik egymást, amely a régen látott, de nekünk már csak ugyanolyannak maradt osztálytársnak kijár.
Máté Gábor tavaly végzett színésznövendékei jöttek össze egy rövid lejáratú nyári munkára, hogy újra együtt dolgozzanak, játsszanak, legyenek. Mi pedig tanúi vagyunk ennek a gyűlésnek, s szerezhetünk halvány benyomást arról, hogy a szakmában eltöltött egy év után hogy állnak (ülnek, sőt szembesülnek) a pályakezdő fiatalok.
Alkalmi viseletű, feketébe öltözött fiúk és lányok foglalnak helyet velünk szemben egy áttetsző, sötét lebernyeggel leterített asztalnál, előveszik a magukkal hozott evőeszközeiket, azután nem annyira enni kezdenek, mint inkább verbálisan főzni. (Képzeletbeli lágytojással indítják az evést, majd mindössze egyetlen valós sült csirkét és egy üveg bort fogyasztanak el az est folyamán.) Jópofa magánszámok kerekednek egy-egy recept, fogás, vagy falatozástörténet köré. Általában egy ember beszél, de közben az összes asztaltárs – azt talán nem mondanám, hogy játszik, de mindenesetre: viselkedik. Van, hogy hangokat csalnak elő az eszcájgból, később meg direkt zenélnek is. A prózai szólók között néha duettek nőnek ki, máskor csoportok cseperednek.
Hogy az est alaphelyzete stabilan frontális, az alkalmasint mindkét fél számára zavaró kicsit. Az asztalnál ülők sora hosszan nyúlik el, a játszóknak nehéz egymást megtalálni szemmel, bezzeg a mi látványunkba folyton beleütköznek. Meglehet, tisztázatlan a viszonyuk hozzánk, nézőkhöz. Abból gondolhatni ezt, hogy egy-egy bizonytalan, átfutó tekintetet véletlenül elkaphatunk, de markánsan összenézni senkivel nem lehet. No de a közönség látóhatára is szűkebb a kelleténél. Voltaképp esélyünk sincs valamennyi szereplőt folyamatosan szemmel tartani. Mindig nézünk valakit, de mindig mást, így aztán mindenkiből csak egy keveset látunk. (Kézenfekvő ötlet, hogy tekintsük meg többször az előadást, akkor a figyelmünk többre és másra terjedhet ki, mint először, de hát intellektuálisan annyira nem tartalmas a produkció.) A nekem adatott estén egyébként Lázár Kati a legjobbja a két térfélen tartózkodóknak. Nézőnek is isteni. Valósággal együtt él a receptekkel, szinte már kóstol és ízlel is odaadó élvezettel.
Ami az előadás során elhangzik – a színlap szerint történetek, asztali beszélgetések, szövegek a világirodalomból, szakácskönyvekből, újságokból, falragaszokból, értekezésekből, kihallgatott trécselésekből és az interneten elfogott levelekből –, az szerény tápértékű vegyes felvágott. Itt-ott felfedezhetni benne falatnyi Esterházyt, csipetnyi Parti Nagyot, de zömmel valószínűleg a szereplők saját gondolata, élménye és kitalációja, amit hallunk. Asztali rögtönzések – szintén a színlap mondja ezt a Migrénes csirkéről –, nemcsak a látottaknak, hanem az elhangzottaknak is ez lehetett az alapja. Ugyanakkor ne gondolja senki, hogy gasztronómiai csúcsokat ostromolunk az előadás másfél órája alatt. Hogy mást ne mondjak: szerintem az a legbrutálisabb remeklés, amikor Mészáros Béla precízen elmeséli, miként készíti el gourmet módjára a mikróban kedvenc ételét, a mirelit sajtos pizzát.
Az előadás valamelyest képet ad a résztvevőkről, akik nemcsak játszók, hanem alkotók is itt. Úgy tetszik, hogy az osztálytársak ad hoc módon osztozkodtak a munkán. A végeredmény láthatóan nem a demokrácia vagy az igazságosság jegyében jött létre. Aki jobb, az jobb. Aki többet tudott belefeccölni a produkcióba, az többet is vesz ki belőle. Mások meg „vízhordók”. Az tehát, hogy ezen a találkozón ki mennyire képes kiragyogni a tizennégy fős karból, elárul egyet s mást a fiatal színészek képességeiről, kreativitásáról, de jelenlegi helyzetéről és állapotáról is.
Máté Gábor növendékei a diplomázás után fürtökben szerződtek színházakhoz. Öten vannak Egerben, s közülük mindenekelőtt a sokoldalúan foglalkoztatott Kovács Patrícián és Mészáros Mátén látszik a színpadi rutinból fakadó jótékony nyugalom és magabiztos cselekvőkészség. A szintén egri Jordán Adélról a játékkedv süt, s talán kissé túlzott is az a vehemencia, amellyel alakítássá igyekszik terebélyesíteni centrális helyzetű üldögélését. Gál Kristóf és Vajda Milán kevésbé tűnnek kezdeményezőnek, de Vajda Milánnak azért megvan a maga néhány pontosan és hatásosan kidolgozott magánpillanata. A zsámbéki asztal két végére került a Madách kamarás különítmény: Járó Zsuzsa, Dömötör András és Máthé Zsolt. Ők olyan évadot tudnak maguk mögött, amely dolgos volt ugyan, mégsem hozta meg számukra az igazi megmutatkozás és kibontakozás lehetőségét. (Őszre csatlakozik hozzájuk, vagyis az Örkény Színház társulatához a magas, vékony Czukor Balázs, akinek a Migrénes csirkében megejtett vallomása szerint még meg kell barátkoznia az alkatával.) Sikeresebb debütálás jutott a Katona József Színház-belieknek. Szantner Anna – neki igazi kiugrást hozott az első év – kicsiben és aprólékosan dolgozik. A túró iránti rajongásra alapoz, s erre ráépít egy teljes figyelmű evőt. (Kiragadnám, ahogy ékszereiből kivetkőzik, s átlényegül a leveshez, amely fölött hosszan inhalál.) Feltűnő erőt, jó érzéket és irányító képességet mutat az ugyancsak a Petőfi Sándor utcában edződő Fenyő Iván. (Mészáros Béla meg úgy jó, ahogy van: a kamaszosan széles és szeles mozdulataival, a ferde mosolyával.) A társulat nélküli Péter Kata a maga harmonikus passzivitásával kellemes jelensége az estnek, Száraz Dénesnek viszont talán egyszerűen peche van: előadáskezdő monológ jut neki, amit nem igazán tud természetes hangon elmondani.
Nem hagyhatom homályban, hogy a címadó Migrénes csirke esetében nem a csirke a fejfájós, hanem a szakácsnő. Az előadás legvégén derül ki ez, mielőtt mind elhagyjuk a hangárt, iszonyú éhesen.