Zsámbéki Színházi Bázis
A romtemplomtól a bázisig
Norvég Civil Alap

2006. március 3.
Változatok a korszerű színházra

Különleges helyet foglal el a nyári színházak között a zsámbéki. Míg a társintézmények a szórakoztatásra helyezik a hangsúlyt, addig a Mátyás Irén vezette színházi bázis művészi programot valósít meg.



Változatok a korszerű színházra



Különleges helyet foglal el a nyári színházak között a zsámbéki. Míg a társintézmények a szórakoztatásra helyezik a hangsúlyt, addig a Mátyás Irén vezette színházi bázis művészi programot valósít meg. (Ebben talán csak a Gyulai Várszínház a rokona, amely idén másodszor rendezte meg Shakespeare-fesztiválját.) A műfajilag, színházi törekvésekben is sokszínű zsámbéki program mintha lehetséges utakat jelezne, hogy hányféle módon is lehet eljutni a korszerű színházhoz. A Bázis idei évadját Bíró Kristóf elemzi.



Nemcsak programja, hanem helyszíne miatt is különleges hely illeti meg a (nyári) színházak között a zsámbékit. Az egykori rakétabázison megtartott előadások azokhoz a kortárs törekvésekhez kapcsolódnak, amelynek keretében elhagyott gyárépületeket, kiürített ipari csarnokokat vesz birtokba a művészet. De ezek között is speciális adottságokkal rendelkezik a zsámbéki helyszín, hisz az egykori katonai betonbunkerek háborítatlan természeti környezetbe illeszkednek be, így itt erős kontrasztokat tartalmazó, különös hangulatot sugalló, rendkívül egyedi terek alakíthatók ki a színházi előadásokhoz. Nagyon sok rendező él is ezzel a lehetőséggel, hogy különös színhelyet teremtsen produkciójához – még akkor is, ha a színházi bázison látható előadások egy része nem ide készül, csak adaptálódik a helyszínhez.

Az utóbbi kategóriába tartoznak az idei programot nyitó Godot-ra várva fesztivál bemutatói is. Az efféle tematikus összeállításoknak már nagy hagyománya van Zsámbékon. Voltak olyan találkozók, amelyen egy-egy darab többféle előadását mutatták be (pl. a Szentivánéji álom , Don Juan ), volt olyan fesztivál, amelyen egy téma került a középpontban (például a háború, illetve az Antigoné-mítosz feldolgozásai), máskor egy szerzőre terelődött a figyelem (Csehov), legutóbb viszont egy színházi problémára kérdeztek rá (színházi zene – zenei színház).

A mostani tematikus fesztiválon a Godot-ra várva három variációja szerepelt. Nagy veszteség, hogy idén egyetlen külföldi előadás sem szerepelt a programban (a szebeni Radu Stanca Színház Silviu Purcarete rendezte produkcióját az utolsó hetekben mondták le), holott a más színházi kultúrákat reprezentáló előadások mindig rendkívül inspirálóan hatottak Zsámbékon. Sőt bizonyos szempontból azt is mondhatjuk, hogy az itteni nyári színház egyik fő jellegzetességnek az tekinthető, hogy közvetíteni próbál a különböző nemzetek színházfelfogása és művészi gyakorlata között. Ez a szempont azonban végeredményben mégis megjelent a fesztiválon, mert mindhárom Godot -előadás határon túli produkció volt, és a kisebbségi helyzetben dolgozó társulatok munkájában, önértelmezésében mindmáig fontos az, hogy egyfajta közvetítő szerepet töltenek be a magyar és a többségi nemzet színházkultúrája között.)

A három Godot -előadás nemcsak a téma eltérő megközelítésmódjait, értelmezési lehetőségeit jelezte, hanem a korszerű színházról való gondolkodásnak sajátos variációit is. A bemutatók közül kettő (Tompa Gábor sepsiszentgyörgyi rendezése és Urbán András szabadkai előadása) tisztelettel bánt a szöveggel, azon csak apró, alig észrevehető változtatásokat hajtott végre. Ezzel szemben a harmadik (Vidnyánszky Attila beregszászi rendezése) alapanyagként kezelte az eredeti darabot, nemcsak szerkezetét bontotta fel, arányait módosította, hanem vendégszöveget is iktatott belé. Ezzel eleve megnyitotta egy személyesebb értelmezés lehetőségeit, míg a másik két produkció egy hagyományosabb drámainterpretáció keretei között mozgott.

Ebből az következik, hogy míg a sepsiszentgyörgyi és a szabadkai előadás – a Beckett-szöveg dramaturgiáját követve – játszmák sorozataként fogja fel a darabot, addig a beregszászi előadásban inkább szólamok jelennek meg, amelyek létállapotokat és kapcsolatokat is közvetítenek, de csak áttételesen idéznek fel reális helyzeteket és viszonyokat. A másik két előadás viszont ebből indul ki, ezek megmutatásából, kibontásából épít fel fokozatosan egy elvontabb értelmezést.

Bár a produkciókban más-más funkcióban jelennek meg színészek – attól függően, hogy a játék mennyire követi a szövegben jelezett szituációkat, illetve mennyire távolodik el tőle – az a törekvés összekapcsolja (és korszerűvé teszi) az előadásokat, hogy nem a hagyományos karakterépítésre, figuraértelmezésekre törekednek, hanem alapvetően a színészi jelenlét erejére építenek. A legerősebb ebből a szempontból a sepsiszentgyörgyi előadás, amelyben a két főszereplő, Pálffy Tibor (Estragon) és Váta Lóránd (Vladimir) egészen kiemelkedő teljesítményt nyújtanak, egészen sajátos keverékét nyújtva a meggyőző erőnek és a mindig mindent lebegően többértelművé tevő finom iróniának. Egészen különleges élmény Péter Hilda nemtelen Luckyja. Hasonlóan erős, bár nem annyira sokértelmű alakítások jelennek meg a beregszászi előadásban is. Különösen Trill Zsolt (Vladimir) és Szűcs Nelli (Estragon) játéka emlékezetes. (Ugyanakkor sajátos feszültséget teremt, hogy az előadás egy 1993-as produkció felújítása, nagyjából követi annak partitúráját, miközben a főszereplők színészete azóta jóval összetettebbé érett, és Vidnyánszky Attila rendezői művészete is bonyolultabb megoldásokat alkalmaz.) A szabadkai előadásból viszont – vélhetően csak a zsámbéki estén – épp a főszereplők játékának koncentráltsága hiányzott.

A kortárs törekvésekhez kapcsolja a három Godot -előadást az is, hogy mindegyikben hangsúlyozott a képzőművészeti elem is. Ez a beregszásziban és a sepsiszentgyörgyiben alapvetően a játéktér egyedi megformálásában jelenik meg. Lena Bogatirjova a középpontban álló fémvázas gömbbel absztrakt teret teremtett a beregszászi előadáshoz, míg a sepsiszentgyörgyi produkció tervezője, Both András metaforikus térbe helyezte az előadást: a fehér, sivatagi tájat otthagyott cipők végtelen sora tette a folytonosan hiábavaló újrakezdés jelképévé. A szabadkai előadásban nemcsak a színpadi tér kialakításában (Úri Attila és Urbán András terve), hanem a játékötletekben is folyton megjelennek képzőművészeti hatások. Vizuálisan ez a produkció volt a legizgalmasabb, sokszor az értelmezés feladatát is átvállalva. (Például a Godot küldötteként érkező Lány pici makettet ad át Vladimirnak és Estragonnak, amely a színpadi térnek (a végtelenből kiemelt útszakasznak) a kicsinyített mása, de ott van benne a két örök várakozónak a babamása is. Lucky bőröndje is kinyílik az utolsó pillanatban, és pici akváriumban kerengő halat pillantunk meg benne.

Más típusú kortárs törekvéseket jelez a Mission impossible című előadás, amely – mint az alcíme is mondja – Shakespeare Hamlet jéből készített etűdök sorozatából állt. Itt az eredeti darab valóban csak alapanyagként szolgál, kiragadott jeleneteket látunk belőle, amelyek nem állnak össze egy koherens történetté, viszont felnagyítódnak benne azok a megoldások, amelyek az egyes problémák értelmezését tartalmazzák. Miközben vándorlunk a sajátos, lepusztult térben, a szereplők is váltogatják szerepeiket, hol megsokszorozódnak, hol csak figurát cserélnek, miközben mégis képesek folyamatos színpadi jelenlétet teremteni. Az előadás – ha ugyan előadást láttunk – kulcsa az utolsó jelenet, ahol az egyik szereplő Hamlet színészeket eligazító szavait kölcsönvéve hosszasan beszél a színjáték természetről, a színház lényegéről, amit a többiek engedelmes diákokként hallgatnak, bár látszik, hogy mindenkinek más a véleménye az elhangzottakról. „Menjetek, és készüljetek” – mondja végül a tanárnő, amely egyértelművé teszi, hogy egy színészi stúdium beavatottjaivá váltunk a Mission impossible -t nézve. Mindez azért nem hatott mégsem belügyként, mert úgy tűnt, hogy a színésznövendékek valóban személyes ügyükké tették azokat a kérdéseket, amellyel a darab ürügyén foglalkoztak.

Amíg Máté Gábor mostani diákjaival Schilling Árpád foglalkozott, addig a három éve végzett növendékek az egykori osztályfőnök vezetésével mutattak be egy újabb nyári produkciót (a Migrénes csirke és a Belemenekülők után a harmadikat). Az „Éjféltájban mondta meg, hogy mi baja” egyértelműen kortárs törekvéseket jelez azzal, hogy nincs drámai alapanyaga, maga a társulat írta a produkciót, amelyben különféle típusú etűdök laza szövetét látjuk. Vannak benne mélységes iróniával átszőtt énekes-táncos jelenetek, vannak életképi mozzanatok, látunk médiaparódiákat, és megjelennek önvallomásszerű elemek is. Mindezt összekapcsolja az, hogy valamennyi jelenetben személyes életérzések fogalmazódnak meg. Mindaz, ahogyan a fiatal színészek látják azt a zavaros világot, amelyben élünk, és benne saját, korántsem egyértelmű szavakkal megfogalmazható helyzetüket. Ezért is ennyire sokféle ez a játék. Nemcsak műfaji, stílusbeli kavalkád jellemzi, hanem egyfajta eldöntetlenség is. Ami őszinte vallomásnak tűnik, arról kiderül, hogy szarkasztikus iróniával áthatott játék, ami pedig nekivadult bohóckodásnak tűnik, annak a mélyén a legelemibb emberi szorongás sejlik fel.

A zsámbéki nyár egyéb produkcióival (Vlad Troickij négy rendezésével, illetve a budakeszi Kompánia és a litván Aglija közös bemutatójával) külön cikk foglalkozik az Ellenfény mostani számában. Ezek az előadások is azt erősítik, hogy a kortárs színház legizgalmasabb törekvéseiből láthattunk ízelítőt idén a régi rakétabázison.





















Bíró Kristóf

© 2024. Zsámbéki Színházi Bázis - THEATER Online - theater.hu

A Zsámbéki Színházi Bázis hivatalos honlapját a

http://zsambekiszinhaz.hu/

címen éri el.

 

Ezen az oldalon - a kis ablakot bezárva - a Bázis és jogelődjei korábbi évadairól talál információkat.