Babilon környékén
Back to Babylon

William Shakespeare Romeo és Júliája nyomán
Zsámbéki Színházi Bázis

Katakomba Babilonban, valamikor akkortájt, amikor az Úr összezavarta a nyelveket, mondjuk e kezdődő káosz közepén, azonosság és különbség megszületésének, az egyértelműség és a jelentések elbizonytalanodásának felemás, vészterhes idején. Romeo és Júlia egymásba szeretnek. Már szerelmük kezdetén nyilvánvaló szomorú végzetük. Pusztulásuk ismert ténye olyan, mint Bábel tornyának összeomlása, olyan sorsszerűség, mely minden mozdulat eredete, és amely felé minden rezdülés visszatörekszik. Romeo és Júlia, ahogyan azt egy litván, két lengyel, egy szlovák és egy magyar társulat színpadra építette Back to Babylon, William Shakespeare Romeo és Júliája nyomán címmel, Laima Adomaitiene és Lukács László rendezésében.



A színt mindösszesen két állandó díszletelem tagolja: egy a nézők felé lejtő, kissé jobboldalt, hátul felállított palló, illetve a mennyezetre, majdnem középre erősített, vég nélkül csöpögő menyasszonyi ruha. A palló sehova nem vezető vége majdnem belevész a színtér hátsó sötétjébe, a léctákolmány valahonnan, elérhetetlen messzeségből vezet a színpad mélységébe. A ruháról folyamatosan lecseppenő víz hangját felerősíti a színpad előterében ketyegő metronóm. A palló és a monoton taktus a térbe és időbe, pontosabban a történetbe zártság érzetét kelti.

A pallón megjelenik egy férfi, és elkezdi szavalni Mab királyné monológját. Mercutio mögött kisvártatva láthatóvá válik maga Mab királyné, kendővel a kezében. A férfi visszatérő táncmozdulatában eltaszítja magától a lábaival a derekába kapaszkodó nőt, mindhiába. Az eltaszítást és az összetartozást táncolják el. Mab a végén leveti magát a pallóról, a nézők számára láthatatlan és ezért ismeretlen sötétségbe.

Júlia jelenik meg a színen. A metronóm ütemére elmondja félelmeit a katakombasírgödör mélységétől – a tragédia lezárása előtti utolsó monológját.

Mab királyné és Mercutio is játékmesterekként ismerődnek fel a nyitányban. Mab, mintegy a transzcendencia, egyfajta sorsszerűség megtestesüléseként lép színre, míg Mercutio a királyné kiszámíthatatlan hatalmát ismerő és azt küszködve bár, de cinikus tehetetlenséggel elfogadó, sőt azt használó emberként. Júlia az ember, aki történetének elején annak végét ismerteti. Júlia leállítja a metronómot és a pillanatnyi szünetben, az idő tünékeny intervallumában kialakul a szerelem, Romeo és Júlia története.

A tragédia résztvevői egymás után lépnek színre. A dajka megháromszorozódik, egyikük az esküvői cipőt, másik a ruhát, a harmadik pedig a fejdíszt tartja a kezében. Monoton, ismétlődő, népi dallamú énekkel biztatják Júliát a férjhezmenetelre. Majd Júlia szülei mozogják el a színpadon szürke ruhában a házastársi gyűlöletet s a megválthatatlanul egymásra utalt keserűséget és vágyat. A népdal szövege, mely a nem szerelmi házasságok kínját énekli meg, ritmust ad disszonáns és mégis összeszokott mozdulataiknak. Az egyik legkifejezőbb mozdulatsor, amikor a férfi csípőkörzéssel szorosan átöleli a nőt, akinek kezei, a férfi minden akarata ellenére, újra és újra, rongybabaként a teste mellé hullnak viszsza. Páris, hátrazselézett hajú, mindig mosolygó selyemfiúként lép a színre, és megköti a házasság-üzletet Capulettel. A két férfi joviálisan és határozottan csapkodja egymás hátát, miközben táncuk részeként egy tollat adnak át egymás szájába. A toll egyszerre jelképezi – az ebben a viszonylatban súlytalan – Júliát és az írás, a rögzített szerződés elsődlegességét.

A báljelenetben válik nyilvánvalóvá, hogy mindegyik szereplő – Romeo és Júlia kivételével – rendelkezik legalább egy komplementer, elszakíthatatlan alteregóval vagy társsal, valakivel, aki egyszerre azonos vele, és feloldhatatlanul, áthidalhatatlanul különbözik is tőle. Valaki, aki egyszerre szimbolizálja teljességüket, önazonosságukat és annak szükségszerű hiányát folyamatos, hallgatag, árnyékszerű jelenlétével, az összecsiszolódott egyszerre mozdulás képességével és azzal a ténynyel, hogy a másik nemhez tartozik. Capuletéket gyűlöletük és szükségszerű, megkérdőjelezhetetlennek vélt összetartozásuk szinte eggyé forrasztotta. Tybalt és Páris, sőt, a Barátot később megszemélyesítő alak mellé is rendelődik egy néma női táncpartner. A párok Mercutio szavainak engedelmeskedve monoton ütemben, a harsogó zene erőteljes ritmusára mozognak a palló körül, vagy hallgatják megmerevedve Mab ismerőjének szöveges, hangulatteremtő betétjeit. Amikor Mercutio a bál után Tybaltot provokálja, annak női tartozékát pörgeti, táncoltatja, azt akarja elszeretni, elcsábítani Tybalttól. A nő csendesen, érzelemmentesen engedelmeskedik, a csábítás lehetetlen, de mégis a legmélyebben fenyegeti Tybaltot. Mivel az előadás eredendően többnyelvű, előfordul, hogy az enyémben meglévő mindig másik a humor forrásává válik, Párisnak kísérője fordít, így érteti meg magát a Baráttal. A másik tehát nemcsak az osztottságot jelképezi, hanem valamifajta lehetőséget is sejtet az osztottságban rejlő egymásrautaltság szépségéből és teljességéből.

Romeónak és Júliának nincs ilyen ellentmondásos szellemfigurája, ők egymással és egymásnak válhatnának a teljességgé. De Mab királyné és földi helytartója, a játékmester Mercutio alakítja a sorsukat. Az erkélyjelenetben Mercutio és Mab bábokkal mondják el a szöveget, míg a szerelmesek egy vödörből vízzel locsolják egymást. Mercutio és Mab alakítják a történetet, de a víz, amely megállíthatatlanul csöpög a ruhából, új jelentéssel gazdagodik. A víz egyszerre szimbóluma a könyörtelen időnek és valamifajta megtisztulásnak. A víz jelentését tovább árnyalja, amikor Júlia a búcsújelenet után a földre borítja a vödör tartalmát, a víz szétfolyik, egy követ és egy szeget hagyva maga után. A kő meglehetősen egyértelműen a haragot jelképezi a színrevitelben. Romeo és Júlia találkozásakor Tybalt mindkét kezében egy-egy követ fog, és az első csók után a pallón több tucat kődarab csapódik le. Romeo ezzel öli meg Tybaltot. Mab veszi ki a szerelmes kezéből, hogy a falhoz csapva okozza a báty halálát. Romeo a szerelmes éjszaka előtt görcsösen szorítja kezében, de engedve Júliának, ujjait kilazítja, és a kő a földre hullik. Júlia a követ, a szervetlen ásványt, mely meghatározó jelképe sorsának, a szabaduláshoz akarja felhasználni; hogy kijusson a cinterem zártságából, ütemesen veri a szeget a kődarabbal. Próbálkozása kétségbeesett és reménytelen.

Júlia a hiábavaló kísérlet után fejét beleszorítja a színpad sarkában egymásra halmozott nagy, műanyag tartályok egyikébe. A vízhez tehát az időn és a tisztuláson kívül a halál képzete is hozzákapcsolódik. Júlia zihálva újra elmondja katakombafélelem szövegét. Majd a pallóra fekszik, a közben megjelenő Romeo mellé, mindenben engedelmeskedve Mab királyné szótlan mozdulatinstrukcióinak. Mab kendőjével befedi a szerelmesek arcát, és a metronóm újra megkezdi monoton és embertelenül szabályos ketyegését. Szerelem, szerelem, átkozott gyötrelem… a fény lassan kialszik, és a metronóm ütemes kopogása nem halkul.

Katakomba Babilonban, a torony elkerülhetetlen leomlásának idején, az új egységet hirdető herceg ígérete nélkül, a találkozás és az önmagunk érinthetetlen egységének felszámolódása idején, Romeo és Júlia egymásba szerettek.