KOLTAI TAMÁS
Szó, szó, szó
Színház

Minden összekeveredik.

Cserna-Szabó Andrást játszanak a Zsámbéki Színházi Bázison.

A betonbunker előtt, ahol majd az előadás lesz - ez még nem tartozik hozzá -, fehér oszlop, körülötte mécsesek, az oszlopon fénykép, Bertók Lajos, 1966-2006, két hete sincs, hogy meghalt, már elhamvasztották.

Két éve Hamletet játszott itt, Jámbor József rendezte, betonbunker előtt kezdődött az az előadás is, onnan követtük a színészeket egy másik betonbunkerhez, Bertók a tetőn állva, a meredély szélén mondta a Lenni vagy nem lenni-monológot, csak egy kopf emelte ki a fekete semmiből.

Cserna-Szabó András Íróját A Vendel tragédiájában, úgy látom, a halálon túli lét (a halhatatlanság) foglalkoztatja, meghalasztott hősét a síron túl kísértetként élteti tovább, hogy a végén eljátszassa vele, mint cirkusznovellájában Karinthy, a melódiát. Vagy ezt már a rendező - Jámbor József - tette hozzá?

Cserna-Szabó Andrást nem ismerem személyesen, kolumnaszomszédok vagyunk az ÉS-ben, bután hangzik, hogy szeretem az írásait, ez nem kötelez semmire. Két hete mindketten a százéves Beckettről írtunk, egymástól függetlenül, ő egy rádiófelolvasás, én egy színházi előadás kapcsán, "Beckett és hősei eljutnak az arlequini pontra, a nullára, a körön, a történeten kívüli pozícióba, ahonnan jól látszik, milyen felesleges a harci szituáció és a közösség döge körüli tánc", írta, s folytatta: "Beckett egyszerre röhög és bőg a dög körül táncoló világon". "A létezés értelmetlen, nevetséges és folytathatatlan, épp ezért nem lehet belőle kilépni", írtam én. Ő így fejezte be: "Folytatni kell. Nem tudjuk folytatni. Folytatjuk." Én meg úgy, mintegy magunkra vállalva Estragont és Vladimirt, akik Godot-ra várnak, hogy "És holnap újra eljövünk."

Lenni vagy nem lenni, az itt a kérdés.

A cikkeket akkortájt írtuk, amikor Bertók Lajos meghalt.

Írni és játszani csak akkor érdemes, ha minden szónál, minden gesztusnál élet-halál a tét.

A Vendel tragédiája, nem nehéz észrevenni, Az ember tragédiájára rímel, a tét tehát óriási. Persze önironikus, önreflexív, távolságtartó hivatkozásról van szó, másképp nem lenne ildomos, s a kor, a trend, a posztmodern is így kívánja. Szimptómaszerű, hogy az élet az irodalom felől van nézve, bizonyos életkorban az író elhelyezi magát a többiek között: kellő reverenciával és szarkasztikus öntudattal említődik Esterházy, Nádas, Garaczi, meg hogy "az irodalmi véna nem feltétele az írásnak". Az Író, aki bizonyos mértékig azonosítható az íróval, kezdőnek, de lelkesnek nevezi magát, ezt többször is teremtménye, a "hős" tudomására hozza, akivel konzultatív viszonyban van, együtt találják ki a karaktert, és fejlesztik a történetet. (A történet a legfontosabb, mondja az Író, minden lényegeset a történet foglal magában.) Némi alku, illetve lefelé licitálás után - az elején szubtilis célokról esik szó, például a zenéről, de ezt elejtik, mert a virtuális figura virtuális apja széttaposta a gyerek hegedűjét - a hős közös döntéssel szobafestő lesz, és úgy tűnik, megelégszik egyszerűbb élvezetekkel, a sörrel és a nővel. Utóbbival vesztére, mert a felesége (aki történetesen hegedül) belefojtja a kádba, megnyitva számára a halálon túli élet lehetőségét.

Gondolhatni, groteszk és kétségbeesett birkózás történik Író és Hős, Teremtő és Teremtett között. (Az Úr ír, és megteremté Ádámot?) Talán a madáchi kérdés van föltéve: "Mi végre a teremtés?" Talán a becketti: "Van-e megváltás?" Vagy egyszerűen maga az írás a tét? Hogy azt lehet-e még? "Beckett meg felszámolja a szépirodalmat, úgy, ahogy van, történetestül, mondatostul, szavastul, mindenestül", olvasom a megrendítően szép ÉS-cikkben. Látni meg azt látom, hogy Vranyecz Artúr mint Író telefirkálja a falat jelentéstelen szavakkal, amelyeket Tóth József mint Vendel vicceskedik, hablatyol, fröcsög a kádban ülve. Szó, szó, szó - de mi a veleje? Harsányan és mozgalmasan történik valami. De mi? Ki ez a két karakter, mit akar egymástól - és miről akarnak egymással versengve engem meggyőzni?

A szünetben pislognak a mécsesek a Bertók-oszlop tövében, eszembe jut, amikor az Egy őrült naplóját játszotta videokamerával a kezében, elképesztő volt, ahogy egyidejűleg megélt és kívülről láttatott egy sorsot, föloldódott ebben a kettősségben, megfigyelte és vizsgálat tárgyává tette önmagát mint Popriscsint, volt ebben valami önélveboncoló kegyetlenség, ördögi nárcizmus, az öngyűlölet és az önimádat keveréke, amely tárgyára, a szabadságától, méltóságától, életlehetőségeitől megfosztott ember analízisére irányult, s ez az analízis hajszálpontosnak bizonyult, keménynek, takarékosnak és megalkuvásmentesnek a trehányok és puhányok napi színházi gyakorlata ellenében, amivel persze - kaphatott akár díjat is - nem kerülhetett rá az alibiszínészet divatmajmainak sikerlistájára. Egyedül volt a színpadon, minden szóért, minden gesztusért felelősséget vállalt - a rendezőért, Gogolért, a színház nevű intézményért is.

Az ÉS múlt heti számában a hegedűművész Takács-Nagy Gábor arról beszél, hogy nincs rutin, hatvan Haydn-kvartett előadása után a hatvanegyediknek is érvényesnek kell lennie, és arra a megjegyzésre, hogy ezt a közönség úgysem veszi észre, azt válaszolja, a közönség maga sem tudja pontosan, mit akar hallani, csak a mindennapjai elől akar elmenekülni: "Az igazi előadó önmagának akar megfelelni..."

A színházban, ahol a gondolatok úgy öltenek testet, hogy rendezők, tervezők, világosítók, színészek csócsálják tovább, mielőtt a közönség fölzabálná - nagyon meg kell gondolni minden szót, minden gesztust, amiért felelősséget merünk vállalni.

Vendel a második részben - túllépve e mai kocsmán - a túlvilági kocsmában folytatja, ahol az életben tapasztaltakhoz képest, úgy tűnik, nem változtak a körülmények, legföljebb annyiban, hogy a szebb keblű pincérnőt, akit a földi létben nem kapott meg, a nemlétben megkaphatná, ott viszont már minek. A hőst ebben az életszakaszában - ha lehet így mondani - transzcendentális létproblémák látszanak igénybe venni, amelyeket valamely, magát ezredesnek nevező, féregformát öltött démonikus lény közvetít a számára. Mivel nyugtot bőbeszédű sírszomszédja miatt a temetőben sem talál - a kocsma után ez a következő szín -, az őt itt is meglátogató Író a kísértetvilágba menekíti, ahol a luciferi démon VIII. Henrik egyik feleségének szellemeként foglalkoztatja, ameddig a mindenható írói deus ex machina meg nem könyörül rajta, megengedve neki, hogy eljátssza a megváltó melódiát. Itt búcsúzunk a hőstől, miután engedelmesen végigkövettük a fölszámolt történet és nyelv fizikai-metafizikai stációin: a betonbunker más-más részein játszódó élet- és halálfázisokon.

Kijövet, elhaladva a rögtönzött emlékhely mellett, Bertók Ádám-alakítására gondolok. Otthon kikeresem, mit írtam róla: "Nem látszik meg rajta a Paradicsom gyerekszobája, inkább az utcán vagy a javítóban nőtt fel, mokány fizikum és értelemkereső tisztaság, erő és hit; elhiszem róla, hogy tudásra vágyik és küzdésre termett." Kilenc éve történt, harmincegy éves volt, maga is küzdelmes ember, konfliktusos személyiség, és nagy magyar színész, bár ezt kevesen tudták. A sors - a színészsors is - a személyiségbe van írva. A színház veszélyes hely: simán be lehet állni a rivaldafénybe, de személyes felelősséget is lehet vállalni minden szóért, minden gesztusért.

Ha csillapul a premieröröm, és darabot ír, Cserna-Szabó András is fölméri a dilemmát.

(Cserna-Szabó András: A Vendel tragédiája - Zsámbéki Színházi Bázis)