Egy harcállást elfoglaló rakéta és egy pirosra festett Schwalbe robogó (NDK, hatvanas évek) között jutunk el a bejárathoz. Az aradi Ioan Slavici Klasszikus Színház vendégeskedik a Zsámbéki Színházi Bázison. Bent alagút-labirintus, oldalt, fölül ablakrácsok mögül emberforma lények acsarognak ránk, majd megállunk egy ovális ketrec körül, benne meztelen nő szenved. Végül csak megérkezünk a játszóhelyre.

A díszlet (Doru Pacurar munkája) egy hatalmas cső szemből. A padlóból fejek állnak ki, egy termetes, ősz-kopasz férfiú (Ovidiu Ghinita) vezényletére egy herceg születésnapját ünneplik. Happy birthday - éneklik, és vászonra vetítve olvashatjuk is. Aztán trágár rigmusra váltanak. Végül a kaján karmester hatalmas tojásokat húz a fejükre, eltűnnek. A cső végében elpuhult testépítő jelenik meg (Lovas Zoltán), attrakciói közben mézzel keni be magát, amire porló földet szórnak. Nő meztelen felsőtesttel (Irina Wintze) reggeli tornáját végzi. A tojások csúcsa erotikus ingerként hat az altestére.

Apránként azért beszélni is kezdenek, a táncos mozgások, koreografált testgyakorlások (Vava Stefanescu betanítása), videovetítések, lágyan búgó csellószólamok között elbujkálva, lezajlik Sarah Kane Phaedra szerelme című darabja - hogy pontosan mennyire az, azt ugyan a tolmácsgépből töredékesen hallható szöveg alapján nehéz megállapítani. A királyné olthatatlan vágyat érez kiégett, aberrált, dekadens mostohafia iránt, akit azonban képtelen igazán tűzbe hozni, bár (vagy éppen mert) az ifjú különben szívesen üzekedik bárkivel és bármivel, amivel találkozik, köztük húgával, a királyné édeslányával (Liliana Balica) is. A királyné öngyilkos lesz - videón, sokféle változatban (érfelvágás, méreginjekció a szívbe, kötél) -, és búcsúlevélben erőszakkal vádolja meg a herceget. A hazatérő királyi atya (Calin Stanciu) kiirtja gyermekeit, majd öngyilkos lesz. A halott királyné előjön, és a testes férfiúval valami nagytakarításfélébe kezdenek, a statiszták is kibukkannak a tojások alól, elhordják a hullákat, vízsugárral felmosáshoz fognak. Mintha csak egy körmönfont államcsínyt, s nem mélylélektani tragédiát láttunk volna addig. Shakespeare királydrámáit volt divat egy időben így befejezni vagy éppen kezdeni.

Zsótér Sándor a Pont Műhellyel 2003-ban kevés külsőséggel, ám mélyen játékos iróniával rendezte meg a darabot. Mihai Maniutiu, az aradi produkció rendezője mindenben más úton jár. A szélsőséges rémdrámára kétségtelen szaktudással, technikai készültséggel és jelentékeny színészi játékerővel is megtámogatva mindent rádolgozott, ami csak a posztmodernkedő színházújítás formatárából bő másfél órába belefér.

A végeredmény sokban, de nem lényegében különbözik. Az angol írónő - aki huszonnyolc évesen, levonva életének és munkásságának konzekvenciáját, öngyilkos lett - könyörtelenül végigment egy úton, amelyen elindulni is életveszélyes. A lázadás, a társadalmi korlátok elvetése egy ponton túl az elemi emberi korlátok megtagadásához, az érzékek megzavarodásához, eltompulásához, végül önpusztításhoz vezet. Nézhetjük betegségnek is ezt, és utálkozva kivethetjük a művészet köréből. De vélhetjük egy magatartás végigélésének is a végső következményekig. Ez esetben puszta önvédelemből el kell távolítanunk magunktól - akár bölcs mosollyal, akár a külsőségek groteszk túlzásával, torzításával.