Élet a Bázison 1. - Zsámbék

2007. július 4. Nem elég, hogy Zsámbék tele van műemlékekkel, a XIII. század eleji gótika születésének pillanatait őrző, a Zsámbéki szombatok programfüzetéről minimum mindenkinek ismerős templomromtól kezdve a barokk plébániatemplomig, mostanra egy XX. századi építészeti kinccsel is gazdagabb hivatalosan. A Műemlék Rakétabázison éled a fesztivál hangulat, burjánzik a kultúra, meg a sok neveletlen törpefenyő az amfiteátrum közepén.
Az egy évtizede még szigorúan őrzött katonai objektum, ma Magyarország legfiatalabb műemléki védettségét élvező épületegyüttese, újkori erőd, és ez kész csoda. Mesélik, hogy az itt állomásozó hivatásosok könnyeket hullattak, amikor meghallották, hogy életművük mégsem lesz ingatlanspekuláció martaléka, esetleg erdei lakópark, kilátással a zsámbéki medence lankáira. Mátyás Irén a hely szellem-asszonya, műv- és színházigazgató, pedig szorgalmasan képzi magát immár minden erődök, és obskurus militarista dolgok legfőbb szakértőjévé, holott kívülről nézve egészen békés természetű.
Két éve, Simon Balázzsal együtt, egy háborús tematikájú nyári színházi ötlet nyomán találták a helyszínt, amely azóta is under construction, míg egyszer, remélhetőleg Közép- és Dél Európa Avignon-ja nem lesz, bár a helyi önkormányzatot akkor sem fogja érdekelni, hogy mekkora kincs közepébe választották bele.
A turista, ha kijön ide egy busszal a budapesti Széna térről szombaton, akkor nézhet XVIII. Század végén épült sváb tájházakat, történelmi ófalut, kissé lerobbant állapotban, Lámpa múzeumot, hallgathat dzsessz koncertet a romoknál, klasszikus-, illetve népzenét a Barokk plébánia templomban ingyenesen, esetleg a művelődési házban bábszínházi élményben lehet része a gyermekeivel. Az úgynevezett nagy előadásért pedig, többnyire fel kell buszozni este a Bázisra, de megéri, higgyék el nekem, maga az út is, és a darabok, amelyeket egy-egy hétvégén mutatnak be, a hazai mezőny és a környező országok jelenlegi legkülönlegesebb alkotásai. Az első, kvázi bemutató, lévén a környezethez alakított átrendezés; a Debreceni Csokonai Színház produkciója, rendezője és koreográfusa Horváth Csaba. Wedekind: A tavasz ébredése című expresszionista drámájának absztrakt, nem az irodalmi alapmű szerkezetét követő, aktualizált, lecsupaszított, fizikai-színházi verziója igazán erős felütés. Csekély három óra, szünet nélkül, ami a félig nyitott, ex-szerelőműhely, haldokló-indusztriális terében észrevétlenül elrepül. Akkor is, ha csak az alkonyati bogarakkal és a nyaktáji izmok állapotával vagyunk elfoglalva, esetleg sms küldéssel, netán a Színház című magazin olvasgatásával, mint a háromból egyik éjjel a prominens, nagyon cinikus rendező, aki ma már korántsem radikális és posztmodern.
Mert ezeket az előadásokat ötven százalékban a szakma látogatja, jönnek megnézni, szeretni, kritizálni esetleg az új magyar színházi szokások szerint "leügynökölni" a társulatokat. A felnőtt világ kegyetlenül hülye, és az is marad, nem lehet rajta segíteni. Érdekes módon erről szól ez az egész fesztiválnyitó darab. A civil közönség, különösen a helyiek, önfeledten szeretnek bármilyen élményt, ami történik velük, ők nem rendszeres színházlátogatók, és számukra itt az év eseménye zajlik. Ha J. hegesztette társadalmi munkában a színpadot, M. meg etette az egész héten itt próbáló, átmeneti falubolondjait, akkor természetesen megnézi az előadást a család és viselkedik. Na ettől is van ennek az egész Bázisnak valami rémromantikus-utópisztikus hangulata. Néha tisztára, mint a Sinistra körzet vicces verziója, máskor meg az Alice Csodaországban léptékvesztett díszletei.
Visszatérve a darabra, amelyet már láttam tavasszal a debreceni bemutatón, érdekes volt megfigyelni, miként válnak hangsúlyosabbá, és kevésbé jelentőssé egyes részek pusztán attól, hogy megváltozik egy előadás fizikai tere. A kamaszlét gyötrelmeihez jobban passzolnak a csupasz fémszerkezetek, és a koszhadt falak, emiatt tudnék húzni a táncos részből egy keveset. Inkább élveztem a töredékes dialógusokat, az intenzív mozdulatokat, mint a lírai-rockos kartáncokat, amelyek a tágasabb és kevésbé bonyolult színházi térben működtek nagyon. Zarnóczay Gizi alakítása stabil, úgy is működött, hogy ajtón jön be az evőpálcikákkal tátogva, mint gólya, és úgy is, hogy a csapóajtón vergődik át, utóbbi még kapott némi humoros felhangokat. Földeáki Nóra Wendlája, a bronxi gyárcsarnokban etruszk síremlékbe hajlik, félelmetes, Nagy Péter Moritz alakítása konstans, Krisztik Csaba Melchior-ja viszont még sokkal tragikusabb, ahogy az evolúcióban csalódott filozófus-majomemberként mászik az ipari falon.
Előadás után már csak egy kis túra az éjszakai buszig, izgalmas, mint a cserkésztáborban a riadó, de nincsen közben sajnos egy erdei kocsma sem, ami a járást kicsipkézhetné, vagy elfekvő, ami megakaszthatná a hazajutási motivációt. A romoknál persze hallani a premontrei szerzetesek többszázéves sóhaját csont józanul is.